— A szíve rosszul működik — felelte Andrejev Belopolszkij kérdésére. — Állapota súlyos. Bárcsak egy kissé hamarabb került volna hozzám.

— Mit lehet tenni?

— Azonnal le kell amputálnom a lábát. Ez az egyetlen remény.

— De hiszen azt mondja, hogy gyenge a szíve.

— Ha nem vágom le a lábát, egy óránál tovább nem él.

Belopolszkij kezébe temette arcát. A mulasztás miatt, amelyért magát is okolta, a professzor örökre kihull az űrhajósok soraiból. A parancsnok érezte, hogy elszorul a torka.

— Semmi mást nem lehet tenni?

— Semmit. Túl késő.

— De a műtét megmenti? Biztos benne?

Adrejev lehajtotta fejét.

— Remélem — felelte alig hallhatóan.

Belopolszkij hallgatott. Lassan megfordult és kiment.

Megkezdték az érzéketlen, alig élő test operációját.

 Az űrhajó valamennyi utasa a zárt műtőajtó előtt álldogált. Az idő hihetetlenül lassan telt. Mindenki hallgatott.

S ekkor feltárult az ajtó.

 A fehérköpenyes Korzewski jelent meg a küszöbön. Halálsápadt volt.

— Balangyin elvtárs meghalt — mondta.

 

 

A HEGYI TÓ PARTJÁN

 

Zinovij Balangyin váratlan halála súlyos csapást jelentett társainak, kegyetlenül próbára tette bátorságukat, akaratukat és határozottságukat. Belopolszkij nyugtalanul figyelte az expedíció tagjait, félt, hogy a közös ügy sikerébe vetett hitüket elvesztik amiatt, hogy első kísérletük: behatolni a bolygó titkaiba, tragikusan végződött. Mély megelégedettséggel és büszkeséggel vette tudomásul, hogy kilenc társa rendíthetetlen maradt.

Senki sem csüggedt el.

 Pontban éjfélkor eresztették le az erdőtisztáson az űrhajósok egy mély gödörbe az acélkoporsót, amelyet Knyázev tartaléklemezekből készített. A sírt gondosan elsimították, nehogy a Vénusz-lakók felfedezzék. A Vénusz földje megőrzi a holttestet a következő expedíció érkezéséig.

 Az űrhajósok, miután eltemették Balangyint, Pajcsadze irányítása alatt kettőzött energiával fogtak munkához. Ő került a professzor helyére, mint az expedíció tudományos részlegének vezetője. Nagyon kevés idejük maradt.

 Gyorsan és észrevétlenül múltak az éjszakai órák és „napok”. A megfeszített munka elfeledtette velük a társuk halála miatt érzett szomorúságot. De Balangyint, az embert megőrizték emlékezetükben.

 A Vénusz-lakókkal való érintkezés teljesen megszűnt. A tólakók csak egyszer jelentek meg nagy csoportban az űrhajónál. Lehettek vagy százan. Körülbelül egy órát ácsorogtak az erdei tisztáson. Valószínűleg az űrhajót vizsgálgatták, de nem jöttek közelebb hozzá.

 Belopolszkij meg volt győződve, hogy megint találkoznak majd velük a hegyi tónál.

  Belopolszkijnak és társainak a föld alatti városban eltöltött fogsága, valamint a terepjáró erdei találkozásai a Vénusz-lakókkal állandó témául szolgáltak és heves vitákat váltottak ki.

 Romanov azt fejtegette, hogy a Vénusz-lakók egyáltalán nem akarták erőszakkal átcipelni foglyaikat a hegyekhez, hanem egyszerűen azt ajánlották, hogy maguk menjenek el oda. Belopolszkij sokáig nem akarta elfogadni ezt a feltevést, de végül maga is másképp kezdte értelmezni a barlangban lezajlott egész „néma” beszélgetést.

 Ezek szerint a Vénusz-lakók soha semmivel sem fenyegették az embereket, kezdettől fogva barátságosan viselkedtek velük szemben. Az, ami a földi emberek szemében erőszaknak tűnt — a terepjáró elrablása, a háromnapos fogság —, a Vénusz-lakók számára egészen mást jelenthetett. Sőt vendégszeretetük kifejezése is lehetett. Ki ismerhette e nép szokásait?

 Hosszas vita után azt is másképp ítélték meg, ami az űrhajónál történt, amikor a Vénusz-lakók visszautasították az űrhajó meglátogatását, azután, hogy maguk kívánták megtekintését. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a Vénusz-lakók csupán „hazakísérték” vendégeiket, a búcsúzáskor pedig még egyszer megkérték őket, látogassák meg a barlangot. Az űrhajót nem is akarták felkeresni.

 De Belopolszkij e megnyugtató következtetések ellenére sem akarta megkockáztatni a látogatást, és határozottan visszautasította Vtorovnak azt a kérését, hogy filmezés céljából felkereshesse a barlangot.

 Világos volt, hogy az expedíció parancsnoka nem bízik a Vénusz-lakókban, és tartott attól, hogy a velük való találkozás újabb áldozatot követelne.

 Vtorovnak engedelmeskednie kellett, de egészen váratlanul kitűnő alkalma nyílott a fényképezésre.

 Az űrhajósok már a Balangyin temetését követő „napon” mozgást észleltek a gátnál. Alapos megfigyelés után kiderült, hogy a Vénusz-lakók hozzáfogtak éjszakai munkájukhoz. Belopolszkij javasolta, hogy nézzék meg közelebbről.

 A hatalmas terepjáró megjelenése látszólag nem tett semmiféle hatást a tólakókra. Folytatták munkájukat, figyelemre sem méltatták a gépet. Az űrhajósok nem gyújtották meg a fényszórókat. Vtorov az ablakon keresztül annyit filmezhetett, amennyit csak akart. Különleges, nagy fényérzékenységű nyersanyaga lehetővé tette, hogy ilyen körülmények között is dolgozhasson.

 A látvány rendkívül érdekes volt. A munka alapos megfigyelése közben fontos következtetéseket vonhattak le a tólakók értelmének fejlettségéről.

 A munkát főképpen a „teknősök” végezték. Néhány Vénusz-lakó volt velük. Végül kiderült, hogy a „teknősök” tulajdonképpen idomított állatok. Munkájuk: a Vénusz-lakók parancsainak gépies végrehajtása. Többször is megfigyelték ezeknek az óriásoknak a munkáját abban a pillanatban, amikor egyetlen Vénusz-lakó sem volt a közelükben. A magukra hagyott „teknősök” mindannyiszor teljesen értelmetlenül kezdtek dolgozni. Csoportosan ragadtak meg egy-egy gerendát s nem oda vitték, ahová kellett volna, hanem egymást akadályozva különböző irányba próbáltak elindulni vele. De alighogy megjelent egy Vénusz-lakó, minden rendbe jött, a munka ésszerűbbé, a „teknősök” cselekedete „értelmessé” vált.

 A Vénusz-lakók nyilván utasításokat adtak ki. De hogy miként, ezt az emberek nem tudták kideríteni. Sem taglejtés, sem hang. Az volt a benyomásuk, hogy a Vénusz-lakók gondolatban adják ki parancsukat, és hogy a „teknősök” megértik, és engedelmeskednek ennek a gondolati parancsnak. De ez lehetetlenség. Újabb feltáratlan rejtély.

 Belopolszkij a „teknősöket” figyelve, gyakran elgondolkozott azon, hogyan ejtették fogságba terepjárójukat. A „teknősök” cselekedetei azon a végzetes estén nagyon is értelmesnek látszottak: a hadviselés szabályainak megfelelően fogták el a gépet. Ennek egyetlen magyarázata, hogy az elrablásnál jelen voltak a Vénusz-lakók is, jóllehet sem ő, sem a már halott Balangyin nem vette észre őket.

 A „teknősök” ennél sokkalta bonyolultabb hadműveleteket hajtottak végre, amikor Knyázev terepjáróját támadták meg. Igaz, akkor már bizonyosan a Vénusz-lakók irányították őket. De mégis az, amit a „teknősök” tettek, több volt, mint idomítás eredménye. A földi majmok, elefántok és más fejlettebb állatok nem lettek volna képesek ilyen cselekedetekre. Ennek már cirkuszi idomítás jellege volt. De a Vénusz-lakók nem tudhatták előre, hogy a terepjáróval találkoznak. Ezért nem taníthatták be a „teknősöket” arra, hogyan járjanak el ilyen váratlan helyzetben.

 Korzewski hosszas gondolkodás után kifejtette erre vonatkozó elképzelését.

— Mindaz, amit a „teknősökről” megtudtunk — mondta —, azt mutatja, hogy nem rendelkeznek gondolkodó aggyal, és nem képesek logikai következtetésekre, akárcsak a többi állat. Munkájukat gépiesen végzik, de nem értik annak értelmét. A fényszórók elleni támadásuk a velünk való találkozáskor, nem magyarázható előzetes idomítással. Én azt hittem, hogy ismerik a háborút. Tévedtem. A „teknősök” nem tudnak harcolni. De fel tudják használni a pajzsukat, védelmük alatt meg tudják közelíteni, amit akarnak, s kövekkel tudnak támadni. Mivel magyarázható ez? Csak a vadászattal. Nagy és veszélyes vadállatokra vadásznak. A „teknősöket” megtanították pajzsokkal és kövekkel vadászni, így hát csak ismert dolgot cselekedtek. A megszokott cél és a gépünk közötti különbséget nem értették. Mi azt hittük, hogy a fényszórókat vették célba. Nem így van.

A gépre dobálták köveiket. Az, hogy közben összetörtek a fényszórók, csupán véletlen volt.

— Tehát abban a pillanatban a Vénusz-lakók ellenségesen viselkedtek velünk szemben? — kérdezte Vtorov.

— Egyáltalán nem! — felelte a biológus. — Emlékezhet rá, nem vették üldözőbe a terepjárót.

 Űrhajósaink egyetértettek Korzewskivel. A Vénusz-lakók cselekedeteinek ilyen magyarázata sok mindent érthetővé tett.

 A gátnál folyó munka reggelre véget ért. A régi gerendarakásokat átvitték a tóhoz, s helyükbe újakat raktak. Az egyik farakás megint csak legallyazott gerendákból állott, a másik pedig ágas, kérges fatörzsekből. Korzewski ennek a körülménynek fontos jelentőséget tulajdonított.

— Teljesen nyilvánvaló — mondta —, hogy nemcsak a „teknősök”, hanem maguk a Vénusz-lakók is egyszer s mindenkorra felállított séma szerint cselekszenek. Hiszen nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a munka már több száz éve folyik, és mégis rendkívül primitív.

 Valóban, a munkát figyelő emberek látták, hogy sok mindent eredményesebben, kevesebb erőkifejtéssel el lehetne végezni. Ehhez csupán a munkaszervezésről alkotott legelemibb elképzeléseket kellene ismerni. De a Vénusz-lakók nyilván nem is tudtak róla, hogy ilyen létezik.

 A technikának nyomát sem tapasztalták. Mindent kézzel, fizikai erővel végeztek. Az emelőkar elvét, amely nagy segítségükre lehetett volna, a Vénusz-lakók nem ismerték. Még a legegyszerűbb kőbalták használatáig sem jutottak el, amilyeneket a földi emberek ősidők óta ismertek.

— Hamarosan minden megváltozik itt — mondta Belopolszkij. — Megtanítjuk őket az ésszerű munkára. A Vénusz-lakók hozzánk képest vademberek. De fiatal testvéreink. A földi ember kötelessége: hogy megismertesse őket mindennel, ami megkönnyíti életüket és munkájukat. És ezt meg is tesszük!

— Közös nyelv nélkül… — kezdte Korzewski, de az űrhajó parancsnoka félbeszakította.

— Megtesszük! — ismételte. — A közös nyelvet pedig megtaláljuk. Egyelőre titok, miként beszélnek. De ezt a titkot meg kell fejtenünk, és meg is fejtjük.

 Toporkov, aki jelen volt ennél a beszélgetésnél, Belopolszkijra pillantott, és titokzatosan elmosolyodott.

— És mit szólna ahhoz — mondta —, ha én kijelenteném, hogy ismerem a titkot?

— Maga?

Toporkov vállat vont.

— Nem kell okvetlenül biológusnak lenni ahhoz, hogy feltárjon az ember egy biológiai rejtélyt. Előfordulhat, hogy a technika segítségével tudunk majd beszélni a Vénusz-lakókkal, illetve kicserélni velük gondolatainkat.

— De hát mit tud maga erről?

— Először is: nem tudok, hanem csupán azt hiszem, hogy tudom. Ez nem egy és ugyanaz. Másodszor: egyelőre nem mondok semmit. Tudom, hogy Belopolszkij elvtárs felkiáltása, amikor olyan bizalmatlanul kérdezte tőlem: „maga?”, nem személy szerint rám vonatkozott, hanem a technikára, amelyet képviselek. Belopolszkij elvtárs el sem tudja képzelni, hogy ezt a titkot mérnökök fejtik majd meg. Sért engem a testületünket ért bizalmatlanság. Van egy tervem, majd ha megvalósítom, megismeri, de előbb nem.

 Zajcev, mégis hamarabb megtudta a titkot, mint a többiek, de Toporkov szavát vette, hogy hallgatni fog. Szüksége volt a gépészmérnök segítségére elgondolása megvalósításához. De az űrhajó főmérnöke meg tudta őrizni a rábízott titkot.

Beköszöntött a reggel.

 Ismét feljött a láthatár fölé a láthatatlan Nap. Az éjszaka végét szörnyű vihar jelezte, amely tizenkét óra hosszat tartott egyfolytában. Mintha csak a természet kétszázhetven órai alvás után ébredését ünnepelte volna a Vénuszon.

 Űrhajósaink útra készülődtek. Az első éjszakára kitűzött munkaprogramot túlteljesítették. Belopolszkij elhatározta, átrepülnek a hegyekbe, hogy megkeressék a Vénuszlakók által jelzett hegyi tavat, és ott töltsék el a hátralevő napokat.

 Az űrhajó augusztus 4-én hagyta el állomáshelyét. Ott hagyta emlékül a tólakóknak a megperzselt parti sávot. Melnyikov, aki az űrhajót vezette, búcsúképpen végigrepült a tó fölött.

Mit csinálnak most a „város” lakói?

 Korzewski azt bizonygatta, hogy alusznak. A Vénusz-lakóknak a nappal ugyanaz, ami az embernek az éjszaka. Három hét az ember számára: egy nap a Vénusz-lakók számára.

Vajon így van-e?

 Talán most, kihasználva lakóik álmát, behatolhatnának a városba, hogy megnézzék?…

 A tó mögöttük maradt. A gép szárnyai alatt a széles folyó hömpölygött.

 

 

A FÉMCSŐ

 

Végre feltűnt a hegygerinc. Csúcsait vastag felhők takarták. Az űrhajó egészen a felhőkig emelkedett. Innen, másfél kilométer magasságból könnyű megtalálni a tavat, ha van ilyen egyáltalán, s ha az emberek helyesen értelmezték a Vénusz-lakók „rajzait”.

— Ott van! — mondta Belopolszkij.

 A Szevanhoz* hasonlóan, magasan a hegyek között terült el a hatalmas tó. A csaknem szabályos kör alakú vízterület átmérője kb. nyolc kilométer lehetett. S mint ahogy a Szevanból folyik a Zanga, ebből a tóból eredt a Vénusz névtelen folyója is.

* Tó Örményországban

 

 Az űrhajósok közelebb repülve megállapították, hogy a parton le tud szállni az űrhajó. Keletről és délről erdő határolta a tavat, előtte pedig széles, hosszú fennsíkok húzódtak, amelyeket, felülről úgy tűnt, a gátnál is látott sárgásbarna színű fű borított.

— Kitűnő — mondta Belopolszkij. — Nem szívesen szálltam volna le vízre.

 Melnyikov bólintott. Másodszor kell az óriási űrhajóval végrehajtani a nehéz és veszélyes leszállást szárazföldre. Feszülten figyelte a képernyőt, ugyanakkor a vezérlőpult számos műszerét is szemmel tartotta.

 Egy másodperc…, még egy… És az űrhajó megállt új helyén.

 Most is, mint először, automatikus pontossággal történt a leszállás.

— Vajon mi vár itt bennünket? — kérdezte elgondolkodva Melnyikov.

 A part és a tó néptelen, az öböl vize nyugodt volt, de kint a széles víztükrön a szél korbácsolta a hullámokat, amelyek fehéren s tajtékosan futottak szerteszéjjel. Az erdő kb. háromszáz méternyire kezdődött a parttól. Fái a zuhogóknál látott fáknál kisebbek voltak. Ilyen növényzetet még nem láttak a Vénuszon. Az erdőn túl körülbelül egy kilométerre kezdődött a meredek oldal. A sűrű parti fű derékig ért.

 A viharos tó, a fölötte alacsonyan csüngő fellegekkel sokkal furcsább és kellemetlenebb benyomást keltett, mint az erdei tó.

 Embereink két „napig” nem tudtak kiszállni az űrhajóból.

 Mintha csak a Vénusz összes viharfrontja itt adott volna egymásnak találkozót.

Végre augusztus 6-án reggel kiderült az ég. Belopolszkij elhatározta, hogy körülnéz az erdőben. A kiránduláson Korzewski és Vtorov is részt vett.

 A biológus feltevése, hogy a Vénusz-lakók nappal alszanak, minden jel szerint helyes volt, de mégis úgy határoztak, hogy a legnagyobb terepjáróval indulnak útnak. Kétségeket csupán a sűrűnek látszó erdő keltett bennük. Nem tudták, van-e benne irtás, be tud-e hatolni az erdőbe a nagy gép.

 A terepjárótankot leengedték a partra. A három jól felfegyverzett űrhajós elfoglalta benne a helyét. Az űrhajón maradt hét társuk a rádiófülkében, a televíziós készülék képernyője előtt gyülekezett.

 A terep teljeseri lakatlannak látszott, de a Vénusz már megtanította az embereket, hogy ne higgyenek a látszatnak.

 Az erdő fái sokkal alacsonyabbak, vékonyabbak voltak, mint a folyómentiek, és kérgük nem volt olyan sima. De törzseik ugyanúgy, boltozatot képezve borultak egymáshoz. Míg a folyóparton egyetlen gép sem tudott volna behatolni a sűrűbe, itt eléggé könnyen keresztülhatoltak rajta.

 A terepjáró lassan, óvatosan benyomult az erdőbe, maga alá húzott, a földbe tiport és összetört mindent, ami útjába került. Belopolszkij igyekezett egyenes irányt tartani, hogy az űrhajó mindig a hátuk mögött legyen. Ez könnyen sikerült: a fák közötti távolság ötször akkora volt, mint a gép hossza.

Kétszáz méternyire távolodtak el a parttól. S ekkor… A következő kanyarban valami megvillant.

Aztán még egyszer! Tévedés kizárva… Túlságosan jól ismerték ezt a jellegzetes fémcsillogást!

A fényszóró sugara sima fémfelületen siklott végig!

 A hernyótalpak néhány fordulatot tettek, és ekkor útjukat félkör alakú fal zárta el. A hatalmas cső két irányban, az erdő mélye felé futott.

Belopolszkij lefékezett.

 

 A három ember a terepjáróban és a hét ember az űrhajó képernyője előtt nem hitt a szemének. A Vénusz-lakóknak nem lehetett fémkohászati iparuk. Mindaz, amit tudtak róluk, ellentmondott ennek a feltevésnek. Talán csak nem álom ez a hihetetlen kép?

 Az ismeretlen sárgásszürke fémből készült cső négy méter átmérőjű lehetett, és tompán fénylett.

 A fém szinte újnak látszott: a legkisebb rozsdafolt sem volt rajta…

— Végigmentünk az egész cső hosszában — összegezte Belopolszkij a kirándulás eredményeit —, és meggyőződtünk arról, hogy zárt gyűrű alakú. Jóllehet a fém egészen újnak látszik, a csőgyűrű nagyon régen itt fekszik. Ezt világosan bizonyítják a fölötte összenőtt fák. Sok fa nőtt ki a cső alól, ágaikkal beborították felületét. Bizton állíthatom, hogy az egész erdő azután nőtt, hogy megjelent itt az a cső. Stanislaw Kazimirovics szerint az erdő több ezer éves.

Tehát a cső is több ezer évvel ezelőtt kerülhetett ide. Ha a Vénusz-lakók készítették, ez azt jelentené, hogy több ezer évvel ezelőtt fejlett technikájuk volt. Akkor viszont azóta még jobban ki kellett volna fejlődnie, és ma már virágzó állapotban lenne. De ilyen nincs. Tehát a csövet nem a Vénusz-lakók készítették. Hát akkor kik? Gondoljunk a kőkelyhekre, az Arszéna aszteroidon látott alakzatokra, amelyek valamilyen kapcsolatban vannak egymással. Semmi kétség nem lehet. Olyasmire bukkantunk, ami több ezer évvel ezelőtt a Vénuszra érkezett űrhajóból megmaradt.

— De hát miért?… — kezdte Toporkov.

— Igaza van, Igor Dmitrijevics! Egész sor rejtély. Miért maradt az űrhajó itt a Vénuszon? Mi történt az utasaival? És a legfőbb: honnan jöttek és mikor?

— De ha a cső vagy űrhajó, ahogy kívánják, több ezer éve hever itt, miért nem látni rajta sehol az idő nyomait? — kérdezte Vtorov.

— Ez újabb rejtély. Nyilván azért, mert a fém rendkívül különleges, amilyet nem ismerünk a Földön.

— Meg kell nézni belülről — mondta Melnyikov.

— Semmi olyasmit nem láttunk, ami bezárt ajtóra hasonlított volna. A cső felülete mindenütt sima. Meg kell vizsgálni a gyűrű belső oldalát. Úgy gondolom, hogy téged bízlak meg ezzel — tette hozzá Belopolszkij.

Melnyikov megörült.

— Szívesen vállalkozom rá — felelte. — Vtorovot és Knyázevet viszem magammal.

— Nagyon helyes. Jómagam is éppen őket akartam javasolni.

— Mikor induljunk?

— Minél hamarabb, annál jobb.

 A terepjáró, amelyet Knyázev Vtorov útmutatása alapján vezetett, gyorsan elérte a rejtélyes csövet. Most már mind a hárman biztosak voltak abban, hogy a cső űrhajó.

 Melnyikov és Vtorov egy összecsukható létrával lépett ki a terepjáróból. Knyázevnek a gépben kellett megvárnia a visszatérésüket. Ha viharfront közeledik, jelt ad, és a felderítők még a zápor megindulása előtt visszatérnek a gépbe.

 Vtorov a magas fűben botladozva leállította a létrát, és felmentek a csőre.

 A felfelé irányított fényszórók sugara visszaverődött a lombokon, és elég világosságot teremtett.

 A csőgyűrűn belül folytatódott az erdő. Felülről jól látták, hogy a cső két irányba elhajlik. A csőgyűrű átmérője legalább kétszáz méter lehetett.

 Vtorov elsőnek vette észre a második gyűrűt, öt-hatméternyire hevert, és ugyanolyan vastag volt, mint az első. Lehet, hogy itt az erdő mélyén még néhány hasonló gyűrű hever? Az űrhajó alakja egészen szokatlan volt.

— A gyűrűket bizonyosan összeköti valami — mondta Melnyikov.

Óvatosan lépkedni kezdtek a sima, csúszós csövön. Knyázev a fák között ment utánuk a terepjáróval. Igyekezett a közelükben maradni.

Az összekötő csöveket igen hamar felfedezték. A két gyűrűt, ugyanabból a fémből készült, vékony csövek kötötték össze rombusz alakzatban. Ezen a rombuszon keresztül egy hatalmas fa tört a magasba. Törzse három méter átmérőjű lehetett, ami ismételten azt bizonyította, milyen régóta van itt ez a furcsa űrhajó.

 Harminc lépés után észrevették a második rombuszt. S mintha csak szándékosan történt volna, azon keresztül is egy fa tört a magasba.

 Növés közben megnyomhatta a fémet, mert a rombusz elgörbült.

— Ilyen óriásfák csak sok száz év alatt nőnek — jegyezte meg elgondolkodva Melnyikov.

 Az űrhajóról újabb viharfront közeledését jelezték. Melnyikov és Vtorov leereszkedett a terepjáróhoz. De a viharfront elszáguldott mellettük.

— Át kell jutnunk a másik csőre. Különben semmit sem tisztázhatunk.

— És ha vihar jön?

— A cső alá bújunk, öltözékünk vízhatlan. Ezt már Romanov tapasztalata bebizonyította.

 Belopolszkij, akivel Melnyikov közölte szándékát, engedélyt adott arra, hogy elinduljanak a gyűrű központjához. Sisakjuk fényszórója elegendő fényt ad ahhoz, hogy tájékozódni tudjanak az erdőben. A létrát magukkal vihették, mert igen könnyű volt.

 Ezzel megkezdődött a szokatlan kirándulás a távoli múltba. Később, amikor ismét megszokott körülmények közé kerültek az űrhajón, csak a Vtorov által készített felvételek bizonyították, hogy az egészet valóban saját szemükkel látták, olyannyira furcsának és meseszerűnek tűnt minden, amit tapasztaltak.

 Melnyikov és Vtorov, mielőtt még az erdő mélyébe indult volna, a terepjárótól kísérve, végigment a külső csőgyűrűn. Közben lépéseiket számolták. Kiderült, hogy a gyűrű átmérője valóban kétszáz méter. A második cső párhuzamosan haladt az elsővel az egész távon. A két csövet minden tizenöt-tizenhat méteren a rombuszalakzat kötötte össze. Két helyen is — nyilván az átmérőtől függő távolságra — a külső csőből egy másik, kisebb méretű ágazott el, keresztülhatolt a belső csövön, és eltűnt a fák között.

 Körülmentek a gyűrűn, majd kissé visszafelé jöttek, s megálltak a radiálcsőnél. A legjobb, ha ezen indulnak el a központ felé.

 Cipőjük fémtalpa nagyon megnehezítette a járást a sima fémen, de a ledőlt fákon és a magas füvön keresztülhatolni még nehezebb volt.

 Melnyikov megparancsolta Knyázevnek, hogy ne mozduljon el mostani helyéről, aztán elsőnek ereszkedett le. Vtorov tartotta a létrát. Aztán Melnyikov segített Vtorovnak.

 Átmásztak a második gyűrűn, és benyomultak az erdőbe. A terepjáró fényszóróinak fénye hamarosan eltűnt a szemük elől, és többé nem világította meg útjukat. Felgyulladt a sisaklámpájuk.

 A csőút nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hitték. Jóformán lépten-nyomon a legkülönfélébb módon meggörbült fatörzsek zárták el az utat. Vagy csak a létra segítségével tudtak átmászni rajtuk, vagy a földre kellett ereszkedniük, hogy az akadályt kikerüljék. Eközben meggyőződtek arról, hogy ha a földön haladnának, nagyon sok ideig tartana: a fű olyannyira rugalmas volt, hogy minden lépéshez nagy erőt kellett kifejteniük.

 Ez az egyenes cső két és fél méter átmérőjű volt. Nem feküdt a földön, mint a két másik gyűrű, hanem a levegőben függött. Számításba vették hosszúságát, s megállapították, hogy fémje rendkívül tartós anyag. Erről beszélt az a tény is, hogy egyetlen, a cső alól kinövő fa sem tudta összelapítani, hanem elgörbülve kikerülte. Az előbb látták, hogy a támasztékok nem bírták ki a növekvő óriásfa roppant nyomását.

— Azonkívül nem szabad elfelejteni — mondta Melnyikov —, hogy több ezer éve feküsznek itt. Egyetlen földi fém sem bírt volna ki ilyen hosszú időt.

 Ötvenméternyire a második gyűrűtől rátaláltak a harmadikra. Ugyanolyan vastag volt, mint az első kettő.

— Koncentrikus gyűrűrendszer — jegyezte meg Vtorov.

— Vajon mi van a közepén?

 A fák ritkulni kezdtek. Fejük felett a lombokon keresztül tenyérnyi eget pillantottak meg.

 S ekkor hatalmas, formátlannak látszó tárgy állta útjukat. Ez a fákkal sűrűn körülnőtt „valami” erdei útjuk célja volt: az űrhajó központja.

 Alakját nem tudták kivenni, oly szorosan ölelte körül az erdő. De mindketten úgy látták, hogy nem golyó, nem kocka, hanem valami más.

— Belopolszkij elvtárs! — hívta Melnyikov a parancsnokot rádión.

— Hallom! — felelte nyomban Belopolszkij.

— Elértük a központot. De a fák annyira benőtték, hogy még az alakját sem tudjuk kivenni. Ha van bejárata, akkor annak itt kell lennie. Ki kell irtanunk a fákat. Vissza kell térnünk az ultrahangkészülékért.

— Várjunk csak! — szólalt meg váratlanul Vtorov. — Azt hiszem, itt az ajtó.

 Valóban, a cső oldalán, egy helyütt, ahol nem takarták el a fák, jól látszott egy szabályos ötszögbe futó, vékony vonal!

— Úgy van! — mondta Melnyikov. — És kívülről kell nyílnia.

— Nem látni sem gombot, sem zárat.

— Pedig lennie kell! Persze ha ez valóban ajtó s nem valami más.

— Nagyon hasonlít rá.

 Az ötszög a cső közepén volt, elég alacsonyan, és csak lehajolva lehetett megvizsgálni. Melnyikov és Vtorov leereszkedett a földre, így azonban a feltételezett ajtó a fejük felett volt.

— Állítsd ide a létrát!

 A fénysugár most a fémfelületre hullott, és Melnyikov kiszögelléseket pillantott meg.

 Mégpedig hármat. A középső ötszögű, a két szélső pedig négyszögű volt.

— Ez feltétlenül az ajtó gépezete lesz! — mondta izgatottan Vtorov.

— Úgy látszik, igen — felelte fojtott hangon Melnyikov.

— Mindjárt kiderítjük.

— Borisz — hangzott fel Belopolszkij hangja —, legyetek nagyon óvatosak. Nem tudhatjuk, mi történik, ha hozzáértek a gépezethez. Milyen az a gépezet?

Melnyikov elmagyarázta.

— Szerintem — mondta befejezésül — semmi sem történhet azonkívül, hogy az ajtó talán kinyílik. De ennek valószínűsége nagyon csekély. Az igazság az, hogy a gépezet rég nem működik. Talán jobb lesz, ha egyikünk kissé távolabb megy innen.

— Nagyon kérem, bízza ezt rám — könyörgött Vtorov.

Melnyikov látta, hogy a fiatal mérnök szinte elsápadt az izgalomtól. A visszautasítás nagyon megbántaná.

— Rendben van. Próbálja meg. Ha befejezte, hívjon vissza.

 Felmászott a csőre, és vissza sem nézve eltűnt a fák között.

 

 

CSAPDÁBAN

 

Vtorov óvatosan hozzányúlt a középső ötszöghöz. Előbb megpróbálta lenyomni, de a kiszögellés nem engedelmeskedett. Ekkor megkísérelte elcsavarni: ujjai alatt megremegett valami. Vtorov erősebben megcsavarta: elnyújtott csikorgás hallatszott.

 „Hm! Az ötszög forog! Visszacsavarom, és megpróbálom a négyszögeket.”

 A négyszögű kiszögelléseket nem sikerült elcsavarnia. De amikor teljes erőből lenyomta őket, engedelmeskedtek.

— A középső kiszögellés forog — mondta. — A szélsők gombnyomásra működnek.

— Tucatnyi kombináció lehetséges! — jegyezte meg Melnyikov.

— Hisz maguk bántak úgy vele, mintha a Földön készült volna — szólt közbe Zajcev. — Az út helyes! Mi sem zárjuk úgy az űrhajó bejáratait, ahogyan a páncélszekrényeket szokás, így hát valószínűleg ők sem. Egyszerű megoldást keressenek.

 Kiderült, hogy a középső kiszögellést száznyolcvan fokra lehetett elcsavarni.

 Amint a kis ötszög egy vonalba került a naggyal, olyan halk zaj hallatszott, mintha fémlemez esett volna le.

Vtorov hátraugrott.

 De semmi sem történt. Az ajtó előbbi helyzetében maradt.

 A mérnök erősen dobogó szívvel nyúlt a négyszögekhez. Valami azt súgta neki, hogy ez alkalommal siker koronázza próbálkozását. A fémszerű hang arra vallott, hogy az eltelt rendkívül hosszú idő ellenére a gépezet működik.

Teljes erőből lenyomta mindkét kiszögellést.

 Valami megvillant fölötte. Vtorov ösztönösen a földhöz lapult.

Néma csend…

Felemelte a fejét.

Az ajtó eltűnt!

 A fém ötszög helyén valami sápadt kék színű, áttetsző és meseszerű dolgot pillantott meg. Mintha gáznemű hártya váltotta volna fel a fémet.

 Melnyikov, Knyázev és mindazok, akik az űrhajón tartózkodtak, Vtorov kétségbeesettnek hangzó kiáltását hallották:

— Fény! Fény!

Most már látta! Világosan látta!

 Ez a valami nem a kék színű gáz hártyája volt! Ötszögű nyílást látott, amelyen keresztül valahonnan, a Vénuszon több ezer év óta heverő űrhajó mélyéből gyenge kék fény tört elő Halvány visszfényei a fák törzsén, a cső fémfelületén vibráltak!

 Fény!… Miféle fény?… Hát van olyan mesterséges fényforrás, amely több ezer éven keresztül világít?

 Vtorov csak állt és nézett. Nem is felelt társai felé záporozó kérdéseire.

 Csak akkor tért magához, amikor valaki megérintette a vállát. Melnyikov volt.

— Nos hát — mondta a parancsnokhelyettes —, az ajtó nyitva van. Lépjünk be!

Vtorov némán felállította a létrát.

Élőlény, még a fantázia legtorzabb szüleménye sem tudta volna meghátrálásra kényszeríteni. De ez a „természetfeletti” fény megfosztotta minden akaraterejétől, a legyőzhetetlen félelem megbénította agyát.

Eltelt egy perc…

— Lépjünk be! — mondta Melnyikov harmadszor, és gyorsan mászni kezdett a létrán felfelé.

 Meggörnyedt alakja eltűnt a nyílásban. A következő pillanatban felkiáltott:

— Jöjjön gyorsan!

 Vtorov félelme egy csapásra elszállt. Elindult a létrán parancsnoka után. A nyílás nagyon kicsi volt magas termetének, és csaknem kétrét kellett hajolnia.

Melnyikov az ajtóban állt.

 Vtorov kiegyenesedett, körülnézett, és érezte, hogy szédülni kezd.

 Mi volt ez? Hová jutott a Vénusz sötét erdejéből a Föld két embere?…

 Úgy tűnt, hogy itt sem padló, sem fal, sem mennyezet nincs. Az egész olyan megfoghatatlan, halvány körvonalú, szétfolyó volt és… elevennek látszott. Olyasvalami fogta őket körül, ami állandóan változtatta fényét, a szivárvány minden színében játszott, a színek furcsa káoszát alkotta meg.

 És mindenütt — lent, fent és oldalt — sokszínű fura emberi alakok hemzsegtek: emberhez hasonlító torz lények, lehetetlen pózokban. Mintha csak egy sereg, színét állandóan változtató, torz kísértet nyüzsgött volna körülöttük.

 Melnyikov felemelte kezét, mintegy szabadulni akarva ettől a látványtól, és a kísértet csapat ebben a pillanatban megismételte mozdulatát.

— Saját tükörképeink! — mondta halkan, látható meg könnyebbüléssel.

 Középen, de lehet, hogy a falnál (már elvesztették térérzéküket) állt, nem tudni min, egy kőkehely, az egyetlen reális és mozdulatlan tárgy ebben a helyiségben. Ugyanolyan kehely, amilyet Vtorov már látott, és amely ott az erdei tisztáson akkor összetört. Jól látták, hogy széleit egyszerű szögletes idomok díszítik.

A kehely fölött egyenletes, halvány kék színű láng lobogott. Hasonló lángot ad az égő szesz. Ez volt az érthetetlen fény forrása.

— Belopolszkij elvtárs! — mondta Melnyikov olyan halkan, hogy aligha hallották meg.

 Ám az űrhajón hatalmas erejű vevőkészülékek működtek.

— Hallgatlak! — felelte Belopolszkij.

— Egy kőkehely!

— Vártam ezt.

— De tűz ég benne!

— Ebben nincs semmi valószínűtlen. A sok ezer évnek ki kellett törülnie a Vénusz-lakók emlékezetéből a mesterséges úton nyert lángot. Kelyheikben valószínűleg nem rég aludt ki a tűz. Természetesen viszonylag nem rég. De mesélje el nekünk, mit lát.

 Belopolszkij nyugodt hangja végleg magához térítette a két felderítőt. Semmi „természetfölötti” nem volt itt. Csupán egy kémiai rejtély előtt álltak. Az „örök” tűz titkát majd feltárja a tudomány.

 Most már nyugodtan és sokkal figyelmesebben néztek körül.

 A színüket váltó falak, padló és mennyezet egymást keresztező visszatükröződései bántották a szemüket, de lassacskán hozzászoktak, és már jól körül tudtak nézni a helyiségben.

 Ha figyelmen kívül hagyjuk a padlót, a helyiség kereknek látszott, és szokatlan, fonott mintás, hegyesszögű síkokból álló, furcsa formája volt. Az egyenletes padló mintha üvegből készült volna. A kehely kétségkívül középen állt, de hogy min, azt nem sikerült kivenniük.

 Melnyikov és Vtorov eltávolodott a faltól. De alighogy léptek egyet, halk zajt hallottak a hátuk mögött, mintha egy fémdarabka esett volna le.

Mind a ketten ijedten hátrafordultak.

Az ajtó eltűnt!

 Ott, ahol az előbb még az ötszöget látták, s amelyen belátszott a Vénusz erdeje, most hegyesszögű síkok csillogtak sokszínűen.

Minden úgy összefolyt, hogy semmit sem lehetett megkülönböztetni!

Hol a kijárat? Nem tudták!

 Vtorov nekiment a falnak, és fájdalmasan megütötte magát. Valami hegyes kiszögellésnek ment neki. Ettől visszakapta valóságérzetét.

Az ajtó becsukódott!

— Ki zárta be az ajtót?

— Természetesen senki — felelte Melnyikov. — Magától csukódott be. Eltelt több ezer év, de a gépezetek kifogástalanul működnek, mint ez a tűz is a kehelyben.

— Hogyan jutunk ki innen?

— Nem tudom! Lehet, hogy sehogy sem.

— Űrhajó — hívta Vtorov Belopolszkijékat.

Semmi válasz.

— Ezek a falak valamiféle fémből készültek — mondta Melnyikov. — Nem hallhatnak bennünket. Egyelőre el vagyunk vágva a külvilágtól.

 Éppen ideje, hogy Vtorov megszokja társa higgadt gondolkodását.

— Mit tegyünk? — kérdezte.

— Azt, amit akartunk. Körülnézünk az űrhajóban. Csakhogy nem látok ajtót sehol…

Elakadt a szava. Csodálkozva nézte a falat.

Egészen közel, az eltűnt bejárattal szemben, valami furcsa, érthetetlen dolog történt a sokszínű síkokkal. Gyorsan halványodni kezdtek, elvesztették körvonalaikat. Feltűnt az ötszög körvonala, élesen kivált a falból, és előbbi alakját vette fel. S ekkor e körvonal belsejében szinte már nem is lehetett látni a síkokat. Eltünedeztek, szemmel láthatóan olvadtak fel, és semmivé váltak. A következő pillanatban feltűnt előttük az ötszögű nyílás.

— Itt az ajtó! — mondta Melnyikov.

 Vtorov most érezte először, hogy a parancsnokhelyettes hangja megremegett.

— Hová tűnt a fal?

— Ki tud erre a kérdésre felelni? Tény, hogy előttünk van az űrhajó belsejébe vezető ajtó. Automatikusan nyílott ki, amint becsukódott a külső ajtó.

 Lehajoltak, és benéztek a nyíláson. A radiálcsövet pillantották meg, amelyen idejöttek. A kehelyben égő kék láng hosszú, csillogó csíkokban tükröződött vissza a csőfalon. A cső túlsó vége eltűnt a sötétben.

— A külső ajtó akkor csukódott be, amikor beljebb léptünk — mondta Vtorov.

— Igen, egyikünknek a küszöbön kellett volna maradni. Ez más automatika, mint a mienk. Lát, és önállóan cselekszik. De a legmeglepőbb, hogy több ezer év óta kifogástalanul működik. Ez az űrhajó sok mindenre megtanít még bennünket.

A kőkehelyhez léptek.

 Még közelről sem látszott, min áll. De hiszen nem függhet egy nehéz kehely a levegőben, minden támasz nélkül?!

 Vtorov megpróbálta kezét a kehely alá tenni. Ujjai kemény tárgyba ütköztek. Idegesen visszakapta a kezét.

 Melnyikov óvatosan kitapogatta a láthatatlan támasztékot. A kehely állt valamin, aminek kocka alja volt. De ez a teljesen láthatatlan valami az érthetetlen módon megszilárdult levegő volt.

 Gondosan megvizsgálták az egész hat méter átmérőjű helyiséget. Csakis tapintással tudták megállapítani méreteit.

 Az egymást keresztező tükörképek semmivé tették a távolság látszatát. A fantasztikus kísértetek tömege — a több tucat természetellenes pózban álló Melnyikov és Vtorov (szemben, profilban és tótágast állva) — minden mozdulatukra bolondosán összefonódott, és fura táncot lejtett. Vtorov behunyta a szemét, de azok mindenfelől szemhéja alá „tolakodtak”.

— Menjünk innen — mondta végül. — Szédülök.

Semmit sem találtak, ami az ajtó gépezetére emlékeztetett volna.

— Valószínű, hogy a központi vezérlőpulton van elhelyezve — mondta Melnyikov. — Kell itt lenni valami vezérlőasztalnak. Igen, menjünk innen — felelte Vtorovnak.

— Én is szédülök. De félek, hogy ez az ajtó is nyomban becsukódik, amint belépünk a csőbe. A logika ezt mondja.

— Hadd lépjek be én egyedül, maga pedig itt marad.

— Mi értelme van ennek? Nem. Inkább együtt menjünk.

 Ott álltak a rejtélyes „ajtó” előtt, és tétováztak. Itt a bejáratban természetesen biztonságosabb volt a helyzetük. Belopolszkij bizonyos idő múlva tudni fogja, hogy a felderítők valami kelepcébe kerültek, és segítséget küld. Az űrhajón tudják, hogyan nyílik a külső ajtó. De ha továbbmennek, és az űrhajó foglyaivá válnak, talán örökre itt kell maradniuk, hisz egyáltalán nem tudják, sikerül-e kijutniuk.

 „Mit tegyünk? — töprengett Melnyikov. — Mit tegyünk? Maradjunk itt, és várjuk meg társainkat? De hiszen egyszer úgyis csak el kell valakinek indulnia befelé.”

 Ha egyedül lenne, egy percet sem tétovázna. De itt van Vtorov is! Melnyikov felelős érte.

 Eh! Lesz, ami lesz! Végső esetben fel tudják hasítani vagy robbantam a cső falát.

— Mindenesetre hátrahagyunk egy levelet — mondta.

Elég részletesen leírt mindent, ami velük történt, és a jegyzetfüzetet a kehely mellé, a láthatatlan talpazatra tette. A füzet a levegőben látszott függni, és a belépőknek feltétlenül nyomban szembetűnik.

— Most aztán mehetünk!

 Az ötszögű nyílás ugyanakkora volt, mint a külső ajtó. Az ismeretlen űrhajósok kis termetűek lehettek. Melnyikov lehajolt, és átlépte a küszöböt. Vtorov követte.

Nyomban az ajtó mögött megálltak, és ijedten figyeltek.

Vajon becsukódik-e vagy sem?…

Az ajtó becsukódott.

 Látták, amint a nyílást áttetsző gázhártya vonta be, amely előbb alig észrevehető volt, de aztán gyorsan sűrűsödött. Majd szinte parancsszóra az előbb még világosan kivehető ajtónyílás eltűnt. Helyén sima, szemmel láthatóan fémből készült fal csillogott.

 Ez különös, megmagyarázhatatlan volt. A két űrhajós néhány percig úgy bámult a csodálatos falra, hogy nem tudott egyetlen szót sem kinyögni. Az izgalomtól elállt a lélegzetük.

Épp az imént olyan jelenséget láttak, amelyet egyáltalán nem ismer a földi tudomány. Az üresség, amelyen akadálytalanul keresztüljutottak, fémmé változott! A magasabb tudomány, az érthetetlen, rejtélyes tudomány szele csapta meg őket: e tünemény kétségtelenül csupán az előttük ismeretlen természeti törvények alkalmazását jelenti.

— Erről az oldalról, nem tudom miért, de nem látni síkokat — szólalt meg végre Melnyikov.

— Maga nem furcsállja, hogy látjuk? — kérdezte váratlanul Vtorov.

— Micsodát?

— A falat. Itt teljes sötétségnek kellene lenni.

„Valóban — gondolta Melnyikov —, miért látunk?”

Amikor beléptek az űrhajóba, eloltották a sisaklámpájukat. A kék láng a másik helyiségben maradt. A fal azonban jól látszott. Sőt mi több! Látták a falon mozgó árnyékukat is!

Tehát hátuk mögött fény van!

 Melnyikov megfordult és felkiáltott. Hangjából öröm és csodálkozás érződött.

 

 

SOK EZER ÉV MÉLYÉBŐL

 

A cső, amelyet a másik helyiségből az ajtónyíláson keresztül láttak a sötét messzeségbe veszni, háromlépésnyire tőlük véget ért. Homályosan látszottak az erdő fái. A fény nappali fény volt, s nyilván nem olyan gyenge, mint amilyennek az erdőben látszott. Ez a fény elegendő volt ahhoz, hogy láthassák a rövid csőszakasz belsejét, mert érthetetlen módon a messzeségbe vesző csőből most csak egy kis darabot láttak.

— Kijárat! — kiáltott fel örömmel Vtorov.

— Nem! — felelte Melnyikov. — Ez nem kijárat. Nézd csak meg figyelmesebben!

És most már Vtorov is látta…

 A fák homályos tömege sötétlett oldalt és fent, de közvetlenül előtte nem volt semmi. A sötét üresség az erdő mélyébe veszett. A látható cső háromlépésnyire végződött, aztán egy olyan cső folytatódott, amelyet csak sejteni lehetett, de látni nem.

 És mégis ugyanaz a cső volt, amelyen idejöttek. Csakhogy ismeretlen okból teljesen áttetszővé vált, mint az a talpazat, amelyen a kehely állt.

 Melnyikov megtette a három lépést és a cső „szélére” ment. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy előre tudjon lépni. Lent, a lába alatt füvet látott. Az volt az érzése, hogy ha még egyet lép, menthetetlenül lezuhan.

 Cipőjének fémtalpa azonban sima padlóra lépett. Kezével félkör alakú falat tapintott ki. Cső volt ez is, olyan kemény, mint az iménti. De láthatatlan!…

 Másfél méternyire voltak a föld felszíne felett, mintha csak a levegőben lépkedtek volna. Lábuk nem engedelmeskedett, jóllehet a padló sima volt. Nem olyan egyszerű járni valamin, amit az ember nem lát.

Melnyikov felgyújtotta a sisaklámpáját.

 Fénysugár hullott a cső fémfalára. Jellegzetes visszfényeket pillantottak meg, amelyeket a fény a sima fémfelületen idézett elő. De ugyanakkor azt is látták, ami a cső mögött volt.

Ez az ellentmondás meghökkentette őket.

 Éppen ezen a helyen egy fa nőtt szorosan a cső mellett. Még mielőtt felgyulladt volna a sisaklámpa, rosszul lehetett látni törzsének fekete körvonalait. És a fa most is ugyanolyan sötét volt, holott alig egyméternyire állt tőlük, és a fénynek rá kellett hullania.

— Íme a bizonyíték! — szólalt meg Melnyikov. — A fémcső csupán egyoldalúan áttetsző. A külső fény szabadon behatol a csőbe, de a benti nem hatol ki. Kintről most senki sem láthat minket.

— Ebből az anyagból építjük majd a házak falait — felelte Vtorov —, ha megfejtjük a titkát. Képzelje el, mennyi fényt kapnak majd a házak, kintről pedig semmit sem látnak a ház belsejéből.

— Nagyon erősen működik a képzeleted, Gennagyij!

— Hát ha egyszer az Ezeregyéjszaka meséibe csöppentünk.

— Valahol itt kell lennie a belső gyűrűnek — mondta Melnyikov.

— Igen, itt van a közelben. Már biztosan végigmentünk a cső felén.

 Ismerték a furcsa űrhajó alakját. Központjában volt a hatméteres mag. Ezt három csőgyűrű vette körül. A belső ötvenméternyire kígyózott körülötte, míg a másik kettő, szorosan egymás mellett, százméternyire. A központot egyenes cső kötötte össze a gyűrűkkel. Az első belső gyűrűnek most kellene feltűnnie.

„Hacsak el nem tűnt” — gondolta Vtorov.

 De a gyűrű a helyén volt. Néhány lépés után a cső falán keresztül megpillantották.

 S ugyanúgy, mint az előbb a magnál, most is háromlépésnyire a gyűrűtől megszűnt a cső áttetsző lenni. De semmi sem állta el az utat. Távolabb ismét áttetsző falak látszottak.

A radiálcső keresztülhatolt a belső gyűrűn.

— Itt kell lenni a bejáratnak.

 A fényszórók sugarai sima falakat világítottak meg. Semmi jele a rejtett ajtónak, semmi kiszögellés vagy más jel, ami a gépezetre vallana.

 És ismét bemutatkozott az ismeretlen bolygó űrhajójának érthetetlen és titokzatosságával ijesztő technikája. Mintha csak egy okos és figyelmes személy tartaná szemmel őket, óvná minden lépésüket.

— Itt kell lenni a bejáratnak — mondta Melnyikov, és kezét a fal felé nyújtotta. S mintegy válaszképpen mozdulatára valóban észrevették a bejáratot.

 A fémfal egy része megváltozott. Elhalványodtak rajta a visszfények. Feltűnt az ötszög körvonala. A fém gyorsan „olvadt”, semmivé változott. A fényszórók sugarai szinte vidáman törtek előre, a gyűrű belseje felé. Hosszúkás vörös, zöld, sárga színű hengerfélék villantak meg a fényben. Az ajtóból keskeny, szinte üvegszerű út, furcsa, szinte láthatatlan híd futott befelé.

Vajon hová vezet? Mi van ott, a sötét ismeretlenben?…

Vtorov hirtelen elkapta Melnyikov karját.

— Nézze! — kiáltott fel, hátrafelé mutatva.

Az „értelmes” automatika újabb bizonyítéka volt ez: az űrhajó ajtóit és falait irányította.

 Az áttetsző cső, amelyen csak az imént jöttek végig, s amelyet nem láttak, visszaváltozott fémcsővé, elvesztette áttetszőségét. Eltűnt a Vénusz erdeje. A sűrű sötétséget csupán sisakfényszórójuk világította meg, hosszú fénysávokkal pásztázva a falakat.

— Micsoda ördöngösség! — szólalt meg Vtorov.

— A cső falai akkor válnak áttetszőkké, ha valaki tartózkodik benne — mondta elgondolkodva Melnyikov. — Az ajtó akkor nyílik ki, ha valaki a közelébe ér. Ha a távolbalátás technikáját egyesítjük a „gondolkodógépek” automatikájával, teljes mértékben meg tudunk birkózni ezzel a feladattal. Ötven évvel ezelőtt ez még „ördöngösségnek” tűnhetett, de most…

— Eszerint tudtunkon kívül elindíthatjuk az űrhajó motorjait.

Melnyikov összerezzent.

— Igazad van, Gennagyij! Nagyon óvatosnak kell lennünk. Próbálj visszamenni a központba. Én itt maradok. Meglátjuk, mi történik.

 Az történt, amit Melnyikov várt. Alig tett Vtorov három lépést a központ felé, és túlhaladt a gyűrű végén, a cső falai ismét áttetszőkké váltak. Mindez szinte pillanatok alatt történt.

 Kiderült, hogy a több ezer éves automatika pontosan működik, minden mozdulatra reagál.

Szörnyű veszély fenyegetett.

 Kik voltak ennek az űrhajónak a gazdái? Milyen színvonalon volt az értelmük? Kétségtelen, hogy az ismeretlen űrhajósok a fejlődés igen magas fokán állottak. De talán ez a fok túlságosan is magas volt? Lehet, hogy a földi ember nem képes megérteni azt, ami számukra egyszerű és természetes volt.

 A legcsekélyebb vigyázatlanság is kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Melnyikovnak és Vtorovnak halvány fogalma sem volt az űrhajó automatikájának működési elvéről. „Bekötött szemmel” bolyongtak benne. Ugyanilyen helyzetbe kerülne a szaktudás nélküli ember, ha egy korszerű atomerőmű vezérlőhelyiségébe csöppenne, és találomra elkezdené csavargatni a fogantyúkat és nyomkodni a számára érthetetlen rendeltetésű gombokat.

 Vtorov visszajött. Amint az várható volt, a cső ismét elvesztette áttetszőségét.

 Ott álltak az ötszögű ajtónyílás előtt, s nem mertek belépni oda, ahol a törékenynek látszó, ismeretlen rendeltetésű, sokszínű hengerekkel körülvett „üveghíd” a messzeségbe ívelt.

 Az üvegnek látszó híd meghajolt, amint Vtorov Melnyikov nyomában rálépett. Semmiféle korlátja nem volt. A keskeny, alig harminc centiméter széles, áttetsző sáv a levegőben függött, körülbelül a csőgyűrű közepe táján. Mi tartotta, nem tudták. Látszólag semmi.

— Fordulj vissza! — kiáltotta Melnyikov, aki minden pillanatban azt várta, hogy a híd kettétörik.

— Nem tudok! — felelte Vtorov.

 Valóban, mögöttük az ajtó már becsukódott. A gömbölyű fal simának látszott, semmi nyoma az ötszögű nyílásnak.

— Nyújtsd feléje a kezed!

 Vtorov szót fogadott. De mozdulatának, amelyre a túlsó oldalon megjelent az ajtó, most nem volt semmi hatása.

— Maradj a helyeden!

Melnyikov óvatosan előrelépett egyet.

S ekkor váratlanul…

 

 Halvány, furcsa kékszínű fény ragyogta be a cső belsejét. Az volt az érzésük, hogy a levegő hirtelen kigyulladt. A fény forrását sehol sem látták.

 Melnyikov megdermedt. Vtorov lélegzeni sem mert. Mind a ketten mozdulatlanul álltak, mint a szobrok.

 A kék színű fény fizikailag érezhetően fonta körül őket, mint könnyű ködfelhő. Egyetlen árnyékot sern láttak. A fénynek nem volt iránya, mindenütt jelen volt, maga a levegő volt a fény. A titokzatos hengerek furcsa módon megváltoztatták a színüket: a vörösek ibolyaszínűek, a sárgák zöldek, a halványzöldek türkizkék színűek lettek. A hidacska teljesen eltűnt a szemük elől, mintha felolvadt volna a fénylő levegőben.

S ekkor nagyon gyenge, ismeretlen szagot éreztek. Az űrhajó levegője keresztülment a gázálarc szűrőjén, összekeveredett a földi oxigénnel, és bejutott a tüdejükbe.

 Arra a gondolatra, hogy ez az idegen levegő megmérgezheti őket, összerezzentek. Ez nem a Vénusz levegője volt, azelőtt nem érezték ezt a szagot. Ez valamely más bolygó levegője. Azé a bolygóé, ahonnan az űrhajó érkezett. Ez a levegő több ezer éven át volt bezárva ebbe a csőgyűrűbe. Könnyen lehetséges, hogy halálos a földi emberre.

„Meneküljünk” — villant át Vtorov agyán.

 De nem volt hová. A kijáratot elzárta a mögöttük összecsukódott fal. Nem tudták, hogyan nyissák ki az ajtót, hogyan kényszerítsék az ötszögű nyílást arra, hogy megjelenjen.

 Körülöttük hevertek a hosszúkás és sokszínű titokzatos hengerek. Köztük haladt a szinte alig látható, keskeny utacska, amelyet nem tudni, mi tartott a levegőben, s amely a kék fényben olyan valószerűtlenné vált. Negyvenméternyire előttük az utacska eltűnt egy kanyarodóban, balra fordult az egész csővel együtt.

 Melnyikov gépiesen eloltotta sisaklámpáját. Nem tapasztalt magán mérgezési tüneteket, de ha érzett volna is, visszavonulni nem volt hová.

— Lesz, ami lesz! — mondta. — Előre, Gennagyij!

Elindult az utacskán, vállaival egyensúlyozva magát, hogy a szinte láthatatlan úton egyenesen tudjon haladni. Karjait meg sem merte mozdítani. Vtorov tízlépésnyire előreengedte, aztán ő is ellépett a faltól.

 A hidacska rugalmasan meghajolt súlyuk alatt. Áttetsző anyaga nyilván szilárd volt, jóllehet nem földi embernek készítették. Az ajtó méreteiből ítélve, az ismeretien űrhajósok kis termetűek és valószínűleg könnyű súlyúak voltak.

 Mindjárt a kanyar után észrevették, hogy a csövet megint kerek fal zárja el. Az elsőtől hatvan méter választotta el.

— Úgy látszik, hogy a cső öt szakaszra oszlik — jegyezte meg Melnyikov. — Egy űrhajón így is kell ennek lennie.

— Azt hiszem, hogy két oldalról is be vagyunk zárva ide — felelte Vtorov.

— Meglátjuk!

 De még el sem érték a falat, máris tudták, hogy félelmük oktalan volt. A láthatatlan szem éberen figyelte őket. Az űrhajó gazdái „vendégszeretően” fogadták hívatlan vendégeiket: egy másik bolygó embereit.

 A rejtélyes automatika ismét működésbe lépett. A falra kiugrott a már jól ismert ötszögű körvonal. Gyorsan halványodni kezdett a csillogó fém. „Feloldódott, elolvadt” és eltűnt. Szemük előtt egy sötét, fény nélküli helyiség tárult fel, a csőgyűrű második szakasza.

 De alighogy az elöl haladó Melnyikov átlépte a küszöböt, megismétlődött az előbbi tünemény: kék fényben gyulladt ki a levegő. Ott mögöttük pedig, a hátrahagyott helyiségben „elaludt” a levegő. Az ajtó Vtorov mögött nyomban becsukódott.

 A második szakasz az első pontos mása volt. Ugyanúgy haladt rajta keresztül a semmihez sem erősített „üveg-utacska”, ugyanolyan hengerek hevertek körös-körül. Minden olyan volt, mint az első szakaszban.

— Nyilván ezek a géptermek — szólalt meg Melnyikov. — Lehetséges, hogy az egész belső gyűrű gépezetekkel van tele.

— Visszamegyünk?

— És hogy nyitjuk ki az ajtót? Nem. Inkább járjuk körbe az egész csövet. Hátha csak egy irányban lehet benne haladni.

 Hatvan méter után ismét fal zárta el útjukat. Bizonyosra vették, hogy amint közelebb érnek, most is kinyílik előttük az ajtó.

 De a nyílás most nem tűnt fel. Melnyikov megpróbálta kinyújtani kezét. Semmi hatás.

— Mi történt? — mondta csodálkozva. — Elromlott volna az automata?

— Menjünk vissza.

— De hisz mögöttünk is be van zárva az ajtó.

Álltak, és nem tudták, mitévők legyenek. A radiálcsőbe vezető ajtó nem nyílt ki. Már megpróbálták kinyitni. De itt, úgy látszik, nincs semmiféle ajtó. Mély csend vette őket körül. A fénylő köd hangtalanul és puhán lengett a sokszínű hengeren, és a keskeny, áttetsző „üvegsávon” tehetetlenül álldogáló két emberen. Elkerülhetetlenül és könyörtelenül közeledett valami, hogy megtorolja arcátlan betörésüket.

 Hallgattak, s ösztönszerűen hallgatóztak. Sisakjuk hallóberendezése a legcsekélyebb neszt is észleli. Egymás lélegzésén kívül semmit sem hallottak. Honnan is kerülhettek volna ide a „holt” űrhajóba az élet hangjai? Talán ott, ahol a csodálatos, látni tudó, értelmes automata gépek vannak, az őket rejtélyes módon megőrzött energia adna életjelt valamely hangon. De itt teljes csend uralkodott.

 Valami félelmetes dolog közeledett feléjük elkerülhetetlenül… Mit tehetnek megmenekülésük érdekében?

 És amikor mind a két ember ráébredt, hogy csak más, szabadon levő emberek jöhetnek a segítségükre, ez meg is történt.

 Ha nincs a fényképezőgép, amellyel Vtorovnak sikerült felvételeket készíteni, maguk is kételkedtek volna abban, hogy valóban látták ezt a felfoghatatlan jelenséget. A tárgyilagos és pontos lencse azonban megörökítette a hihetetlen látomást.

 Az útjukat elzáró sárgásszürke fal hirtelen eltűnt. Eltűnt teljes egészében és egyszerre. De hogy mi volt mögötte, most sem látták. Ott, ahol az előbb még fém volt, az „üveghidacska” szélén egymásba fonódó csíkok remegtek kéken szikrázva. Olyan volt, mint egy kristályfonalakból font háló, amelynek feneketlen mélysége messze távol sötétkék ködbe veszett. S ekkor kétlépésnyire maguk előtt a megdöbbent földi emberek egy másik bolygó emberét, e furcsa és érthetetlen űrhajó gazdáját pillantották meg.

 Közvetlenül előttük állt, s úgy látszott, mintha rájuk nézne.

 A kéken szikrázó fonalak dicsfényével övezett ember nagyon is reálisnak: élő, hús-vér embernek látszott. A kis termetű, törékeny, karcsú alakú, a földi emberhez mindenben hasonlító ember testhez tapadó sötétkék színű öltözéket viselt, amely tornásztrikóhoz hasonlított. Nyakán vékony ezüstszínű láncocska függött.

Egy másodpercig mind a hárman mozdulatlanul álltak.

Melnyikov háta mögött kattant a fényképezőgép zárja. Vtorov lefényképezte az ismeretlent.

 A titokzatos házigazda lassú, lágy mozdulattal előrenyújtotta kezét, mintha üdvözölni akarná a földi embereket.

 S ekkor mind a két űrhajós ráeszmélt, hogy előttük nem ember, csupán egy valószínűleg régen meghalt ember csodálatos képmása áll. A kristályszálak keresztül-kasul fonták testét és kezét. Mozdulatai alig észrevehetően szaggatottak voltak.

 Megértették, mi játszódik le most előttük. Az űrhajó ismeretlen gazdái régen, több ezer évvel ezelőtt előre látták érkezésüket, felkészültek rá, és most tökéletes technikájuk segítségével üdvözlik vendégeiket. A távoli múlt életre kelt árnya állt előttük.

 S ekkor az árny megszólalt. Éneklő hang hallatszott. Olyan voit, mint egy dal, amelyet lassan énekel valaki.

 A meghökkent emberek hallgatták egy másik bolygó már nem létező lakójának hangját, bátyjuk üdvözlő szavait, amelyeket azokhoz intéz, akikről nem tudott, de akiknek jövetelében több ezer évvel ezelőtt hitt.

 A hang elhallgatott. Szinte elolvadt, eltűnt a kísértet. Az egymást keresztező fonalak rendkívül gyorsan összesűrűsödtek, és tömör kék ködfüggönnyé váltak. S a fal ismét sárgás-szürkén ragyogott. Mintha sohasem látták volna a meseszerű látomást.

 S mintha csak azért, hogy ne kételkedjenek az imént látottakban, „vendégszeretően” megnyílott a következő szakaszba vezető ajtó.

 Ugyanaz a halvány kék fény világított benne. De itt nem volt sem henger, sem hidacska. Egészen újfajta látvány tárult a szemük elé.

 — Sok ezer év mélyéről a Vénuszra először érkezett emberek adták át nekünk üdvözletüket — mondta Melnyikov. — Nem tudjuk, hogyan és miért pusztultak el itt, miért nem tértek vissza hazájukba. De meg kell tudnunk, és meg is tudjuk, örököseik vagyunk!

 

 

 

 

AZ ÖTÖDIK BOLYGÓ

 

Az első dolog, amit Melnyikov és Vtorov az űrhajó harmadik szakaszába lépve megpillantott, az a bejárattal szembeni falon függő naprendszervázlat volt. Nagy kék színű papírból vagy ahhoz igen hasonló más anyagból készült.

 A két űrhajós nyomban észrevette a vázlat sajátosságát, amely a hasonló csillagászati rajzoktól megkülönböztette. S tudták azt, is, hogy a vázlatot szándékosan nekik akasztották ide. Azoknak, akik több ezer évvel az űrhajó utolsó utasának halála után lépnek az űrhajóba. Ez volt az első kis részlete annak a hatalmas örökségnek, amelyet a világmindenségből eltűnt másik bolygó tudománya hagyott rájuk.

 A vázlat a naprendszer tíz bolygójának pályáját ábrázolta. Tízét, nem pedig kilencét! Minden bolygót kis köröcske jelzett, figyelembe véve viszonylagos méretüket és holdjaik pályáját.

 Melnyikov és Vtorov már az ajtóban megpillantották a „felesleges” bolygót, és mindent megértettek.

— Itt van végre az elvitathatatlan bizonyítéka annak, hogy az ötödik bolygó valóban létezett — mondta Melnyikov. — S ezek az emberek onnan érkeztek.

— A mi csillagászaink „Faeton”-nak nevezik, ugye? — kérdezte Vtorov.

— Igen, azt hiszem én is hallottam már ezt a nevet.

 Közelebb léptek a vázlathoz. Ez a szakasz sokkal rövidebb volt, mint az előző kettő: mindössze tizenöt méter lehetett.

 Az izgalomtól és a kíváncsiságtól észre se vették furcsa berendezését, de még azt sem, hogy mögöttük az ajtó becsukódott. Az ötödik bolygó felfedezése lekötötte minden figyelmüket. Óriási jelentőségű újdonság ez a tudomány számára.

 Közelről azt is észrevették, hogy a vázlat a bolygók pályáján kívül sokkal halványabban három aszteroidpályát is ábrázol. A vázlat nem papír volt, hanem valami színes plexiüveg féle. Nem a falon függött, hanem előtte, és mintha semmi sem tartotta volna,

 S ekkor tanúivá váltak a legnagyszerűbb jelenségnek, a legcsodálatosabbnak és legfontosabbnak valamennyi közül, amelyet az űrhajón láttak. Az űrhajó gazdái évszázadok sötét mélyéből „elmondtak” nekik mindent, ami a Vénuszon és azelőtt történt velük. Ez újabb bizonyítéka volt annak az alaposságnak, amellyel felkészültek a másik bolygó embereinek jövetelére, bizonyítéka annak, milyen nagy igyekezette] akartak hátrahagyni minél teljesebb tájékoztatást. Az előre behangolt és beszabályozott automaták egyenesen ide „vezették” a vendégeket ebbe a helyiségbe. Sehová máshová nem tudtak volna menni, mert az ajtók nem nyíltak volna ki előttük. Ez most derült ki, amikor befejeződött az útjuk. S itt végig kellett „hallgatniuk” a rövid, de átfogó elbeszélést, hogy sok mindent megértsenek abból, amit eddig a titok homálya borított. Arra pedig, ami mégis érthetetlen maradt, a későbbiek folyamán kellett fénynek derülnie, mivel világosan megmutatták nekik, hol keressék a titok kulcsát.

Az űrhajó gazdái mindent előre láttak!

 Előbb a vázlat „kelt életre”. Lassan elmozdultak helyükről és elindultak pályájukon a bolygók és holdjaik köröcskéi. A Nap-ábra közepe ragyogni kezdett, mint egy kis briliáns. A többiekkel együtt a Faeton is mozgásba lendült. Körülötte apró hold keringett.

 S ekkor az ötödik bolygótól elvált egy apró csillogó pont. Egy pillanatra mérete megnagyobbodott, és egyenes vonallal összekötött három gyűrűvé változott. Ez az űrhajót ábrázolta, amelyen most Melnyikov és Vtorov tartózkodott. Az űrhajó ismét ponttá zsugorodott, és a Marshoz szállt. Egy pillanatra összeolvadt vele, aztán továbbrepült a Föld felé.

 Az ábra bemutatta a meseszerű múltban repülő űrhajó útját.

 S amikor a pont beleolvadt a Föld ábrájába, ami azt jelképezte, hogy az űrhajó leszállt a Földre, azon a helyen, ahol a Faeton tartózkodott, élénk láng lobbant, mintha magnézium gyulladt volna fel. A vakító lobbanás nyomban kialudt, de a Faeton már nem volt az ábrán. Nem volt ott a holdja sem. A bolygó pályáján egymás után apró fénypontok futottak végig. Aztán kialudtak, és nyomban láthatóvá váltak az aszteroidok pályái.

 Melnyikovnak és Vtorovnak valósággal elakadt a lélegzete. Épp imént olyan „katasztrófa” zajlott le a szemük előtt, amely elpusztította az ötödik bolygót. Feltárult a számos csillagász által jelzett rejtély: miként jelentek meg az aszteroidok a naprendszerben. „Tanúi” voltak az űrhajósok tragikus sorsának. Azok kétségtelenül látták bolygójuk pusztulását. Mi történt velük azután? Mitől pusztult el a Faeton? Mi idézte elő a borzalmas katasztrófát?

 A bemutatás tovább folytatódott. Az „űrhajópont” elvált a Földtől, és elindult bolygójuk egyik maradványához. Körberepülte, aztán a másikhoz, majd a harmadikhoz ment. Néma, de oly sokat mondó kép! A két embernek az volt az érzése, hogy látják az űrhajó utasainak arcát, könnyes szemét, amelyet bolygójuk maradványaira szegeztek. Ez maradt mindabból, amit otthagytak, amikor elszálltak róla. Biztosan mindnyájan nagy fájdalommal vették tudomásul, hogy sohasem látják viszont hozzátartozóikat, hogy sohasem tehetik lábukat bolygójuk földjére. Nincs hazájuk, nincsenek rokonaik. Egyedül vannak a világmindenségben, egy kis űrhajón, minden cél és remény nélkül. Micsoda borzalmas sors!

 Az „űrhajó” a Vénusz felé fordult, és beleolvadt. A vázlat „kialudt”. A két ember előtt a sima, üres „plexiüveg” lap maradt.

Aztán újból megismétlődött minden, ugyanabban a sorrendben.

Ez alkalommal Vtorov nem felejtette el lefényképezni az ábrát. Egyik felvételt készítette a másik után. Elhasználta az egész filmet. Lázas sietséggel töltötte be az újat. Minden pillanatban feltűnhetett valami új dolog. Sajnálta, hogy nem hozta magával a filmfelvevőgépet. S ez a „valami” nem váratott magára sokáig. Tudták, hogy most következik, amikor a „plexiüveg” váratlanul eltűnt, és az üres térben megjelent egy Faeton-lakó arca.

 Megkezdődött az elbeszélés az elpusztult bolygó utolsó embereinek űrrepüléséről.

 A „film” a szakaszt elöntő kék fényben pergett. De ez a kék fény nem zavarta a látást. A „film” térhatású volt és színes. Azon az üres helyen, ahol a „plexiüveg” függött, peregtek és tűntek el egymás után a képek, amelyek meglepően reálisak voltak, mint az igazi élet apró részletei.

 Az „elbeszélés” nem volt összefüggő és befejezett mű. Inkább kiragadott részletek voltak, amelyeket meghatározott terv nélkül vettek fel. Sajátos útinaplófélének lehetett nevezni.

 Később Melnyikov azt mondta, hogy véleménye szerint a Faeton-lakók először nem is akarták egy másik bolygó embereinek bemutatni ezt a filmet, hanem a maguk számára forgatták. Csak később határoztak úgy, hogy örökségül hagyják a jövő embereinek.

 Előbb premierplánban megjelent egy Faeton-lakó feje. Ez nem az volt, amelyik a szakasz bejáratánál üdvözölte őket, hanem nyilván egyik társa. Hosszú fehér haj keretezte sajátosan szép arcát. Halványkék szeme ötször akkora volt, mint a földi emberé. Orra vékony, ajka keskeny. Mély ráncok barázdálták homlokát és arcát. Idősebb korú lehetett.

 Melnyikovnak eszébe jutott, hogy az első Faeton-lakó sem volt fiatal. De nehéz, szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy az űrhajó utasai csaknem kivétel nélkül mind öregek lettek volna. A legvalószínűbb, hogy ezek a bolygójukat elvesztett emberek hosszú éveket töltöttek a Vénuszon, és itt öregedtek meg. A következő képek e feltevés helyességét igazolták.

A Faeton-lakó néhány szót mondott. Embereink ismét hallhatták az ismeretlen nyelv éneklő hangját. Aztán eltűnt a fej, és megjelent a már kétszer látott naprendszervázlat. Valószínűleg ugyanazzal az eljárással készült, mint a rajzfilm. A sárgásszürke „űrhajó” a Faetonról a Marsra repült. S ekkor Melnyikov, mint egy nyitott ablakon keresztül, megpillantotta a Mars-sivatag jól ismert képét. Több ezer év óta semmit sem változott. Ugyanazok a növények, ugyanazok a tavak, ugyanaz az ibolyakék színű ég a Nappal és a csillagokkal. Az egyik tó partján feküdt a gyűrűs űrhajó. A Faeton-lakók járkáltak körülötte, mellette furcsa készülékek álltak: autó- vagy repülőgép félék. Az űrhajó egyik utasa egészen az „ablakhoz” lépett, és jól láthatták az apró termetű, látszólag törékeny ember fiatal, markáns arcát. Áttetsző sisakú öltözéket viselt, amely nagyon hasonlított a földi űrhajósok gázbiztos űrruhájára.

 A Faeton-lakók nem sokáig lehettek a Marson, mert ott-tartózkodásuk bemutatása is csak rövid ideig tartott.

 Újból feltűnt a vázlat. Az „űrhajó” elhagyta a Marsot, és az egyik aszteroid felé szállt.

 Ugyanazt a képet látták, mint az Arszéna aszteroidon: sziklák, szakadékok és üregek káoszát.

 A másik aszteroid pontosan ilyen volt. A Faeton-lakók valószínűleg sem az elsőn, sem a másodikon nem szálltak le. A felvételeket repülés közben, az űrhajóról készítették.

 De most megjelent a „vásznon” az Arszéna aszteroid jól ismert, kerek katlanja. Ez alkalommal a Faeton-lakók leszálltak, és kiléptek az űrhajóból. Érthetetlen szerkezetű, bonyolult gépek tűntek fel. Törték a sziklákat, majd kifaragták a tömböket, és a mesterségesen kiegyengetett fenéken felállították őket. A gépek mintha önállóan dolgoztak volna, egyetlen Faeton-lakó sem tartózkodott a közelükben. Megjelent egy furcsa építmény: óriási kocka, rajta az egyszerű köbrendszer testeinek gránitábráival.

 Vajon miért építették itt, az elhagyott, lakatlan aszteroidon?

 A „film” erre is válaszolt. Minden gránitfigura alatt egy fémláda volt befalazva.

 Belopolszkij feltevése, amelyet nyomban az Arszéna aszteroidról való felszállás után mondott, fényesen beigazolódott. Ott, a Faeton kis maradványán hatalmas tudományos kincstárat hagytak hátra a Faeton-lakók. Ott, a jelképes figurák alatt, amelyeket egyelőre még nem értenek, rejtették el hosszú századokra az eltűnt világ tudományának és technikájának gyöngyszemeit. Meg kell találni, elhozni, megérteni és tanulmányozni őket. A Faeton-lakók nem tudták, mi várja őket a Vénuszon, és ezért rejtették el itt „levéltárukat”.

 Melnyikov arra gondolt, hogy alkalmasabb rejtekhelyet nem is találhattak volna.

 Ezután a két ember előtt megjelentek a Vénusz tájai. Látták, amint a gyűrűs űrhajóból, amely azon a tóparton feküdt, ahol most a KSZ3 állt, nyolc fiatal, szakálltalan, védőöltözéket viselő Faeton-lakó száll ki. Ez azt bizonyította, hogy a Vénusz levegője éppoly idegen volt nekik, mint a földi embereknek.

 Az erdő, amely most vette körül az űrhajót, akkor még sehol sem volt. A tótól a hegyekig rónaság húzódott, amelyet sárgásbarna színű, magas, sűrű fű borított.

 Az űrhajó nagyon hosszú időt töltött itt a Vénuszon, egy és ugyanazon a helyen. Ez látszott utasainak arcán. A Faeton-lakók egyre öregebbekké váltak. Kinőtt a szakálluk, amely eleinte aranyszínű, majd ősz lett. A Faeton-lakók furcsa szerkezeteken közlekedtek a bolygón. Ezek autóra is, repülőgépre is hasonlítottak.

 Látni lehetett, amint meghalt az űrhajó első utasa. Részt vettek temetésén. Fény derült egy újabb titokra. A holttestet a kőkehelybe tették. Fellobbant a láng, és teljesen megsemmisítette a holttestet. Aztán látták, hogy ugyanilyen módon temették el a többieket is. A Faeton-lakók száma egyre csökkent.

 A kehely kialudt minden egyes temetési szertartás után. Kioltották, de hogy hogyan, azt nem látták.

 Ekkor hirtelen mind a ketten ráeszméltek, miért ég még mindig a tűz a kehelyben. Nem volt, aki eloltsa tüzet. Az utolsó Faeton-lakó saját magát égette el!

 Sírjának lángja fogadta őket az űrhajó küszöbén, mint egy távoli üdvözlet az évezredek mélyéből, az örökkön élő értelem égő lámpásának jelképe.

 A „film” nagyobbik felét a Vénusznak szentelték. Egymás után tárultak fel titkai.

 A Faeton-lakók megtanították a Vénusz-lakókat a világító fák termesztésére, amelyeknek valószínűleg a Faeton bolygó volt a hazájuk. Gátakat építettek ezen és a többi folyón, és megtanították a vénuszlakókat a faúsztatásra. Számos szerszámmal szerelték fel őket, többek között vonalzókkal. Közülük már csak a vonalzót használták. A többit elfelejtették vagy elvesztették az idők folyamán. Segítettek a barlangban levő város felépítésében. Megtanították elfogni és idomítani a „teknősöket”. Háziállatokká változtatták őket, hogy elvégezzék a nehéz munkákat.

 Az is kiderült, hogy a Faeton-lakók a Vénusz-lakókkal azok nyelvén beszélgettek, ehhez pedig holmi fülhallgatós készülékeket használtak.

 A Vénusz-lakók nagy részét elvesztették annak, amivel a Faeton-lakók felszerelték őket. Csak nagyon kevés maradt meg: szánalmas maradványai az óriási és vesződséges munkának, amit a másik bolygóról érkezett emberek végeztek el. De lehetett-e másképpen? A Faeton-lakók túlságosan rövid ideig tartózkodtak a Vénuszon. Az általuk vetett mag nem csírázott ki teljes egészében.

 A „film” befejező része világosan és egyszerűen bemutatta az űrhajó ajtajainak nyitási módszerét. Melnyikov ama feltevése, hogy az ajtók mozdulatokra reagálnak, nem igazolódott be. Gombnyomásra működtek, s a filmen bemutatták, hol kell keresni a gombokat.

 Az, hogy az ötszögű nyílások szinte maguktól jelentek meg, annak eredménye volt, hogy a Faeton-lakók így állították be őket az emberek jövetelére. „Végigvezették” őket az űrhajón, előre kijelölt útvonalon. Mindent előrelátóan, átgondoltan készítettek elő.

 S amikor felvillant és eltűnt az utolsó jelenet, a film ismét elölről kezdődött. Nyilván az űrhajó gazdái feltételezték, hogy az ismeretlen nézők nem tudják majd egyszeri látásra eszükbe vésni és megérteni a látottakat.

 De Melnyikov és Vtorov nem nézték meg még egyszer a filmet, habár szívesen megtették volna. Siettek vissza az űrhajóra, hogy elmondják a látottakat. Lehet, hogy Belopolszkij meg is akarja majd tekinteni a Faeton-űrhajót. Mindössze huszonkét óra maradt a Vénuszról való kényszerfelszállásig.

 Az imént kapott útmutatásokat felhasználva ugyanazon az úton mentek vissza a központhoz, amelyen jöttek. Ott még mindig ugyanúgy égett a kék láng, és a falak élesszögű síkjai ugyanúgy folytak össze, és tükröződtek egymáson.

 Mind a ketten, mintha összebeszéltek volna, meghajoltak a kőkehely és a benne égő tűz, az elpusztult Faeton utolsó emberének, a földi ember bátyjának sírja előtt.

 Melnyikov levette a láthatatlan talapzatról jegyzetfüzetét.

 Ha előbb tudta volna, hogy mit jelképez ez a kehely, sohasem tette volna oda.

 Kinyújtotta kezét a láthatatlan gomb felé, hogy kinyissa a külső ajtót, de az hirtelen eltűnt. Az első pillanatban azt hitték, hogy ez az űrhajó utasainak utolsó „kedvessége”, de az ötszögű nyíláson túl megpillantották Pajcsadzét és Korzewskit. Miután nyugtalanította őket felderítő társaik hosszú hallgatása, a segítségükre siettek. Ők nyitották ki az ajtót, hogy belépjenek az űrhajóba.

— Mit láttak? — kérdezték szinte egyszerre.

— Nagyon hosszú és bonyolult volna elmondani — felelte Melnyikov. — Várjanak, míg visszatérünk az űrhajóra.

— Mi is bemehetünk?

— Jobb, ha nem. Valami idegen szagot éreztünk. Ott benn nem a Vénusz levegője van. Lehet, hogy mérgezést kaptunk, semmi értelme, hogy maguk is kitegyék magukat ennek a veszélynek.

 Belopolszkij meghallgatta Melnyikovot, egyetértett vele, és parancsot adott, hogy térjenek vissza az űrhajóra.

 

 

CSILLAGÁSZATI REJTÉLY

 

Reggel, mihelyt Kazarin professzor, a csillagvizsgáló intézet igazgatója, a Tudományos Akadémia levelező tagja mint máskor is, pontosan fél tízkor belépett dolgozószobájába, megkérdezte titkárától:

— Mi van a „rejtéllyel”?

— Alekszej Petrovics tíz perc alatt már kétszer telefonált — felelte a titkár. — Érdeklődött, hogy ön megjött-e már.

— Hívassa át. Persze, ha nincs elfoglalva — tette hozzá Kazarin. — Ha dolga van, hívjon fel.

 Asztalához érve, a professzor kezébe vette az obszervatórium elmúlt huszonnégy órai munkájáról szóló jelentést, és figyelmesen átnézte. „Szubbotyin” neve mellett ez állt: „5,30-7,00 a »Rejtély« haladásának megfigyelése. Nagy teleszkópon.”

— Igen, igen! — mondta Kazarin. Szokása szerint hangosan gondolkodott. — Harmadik éjszaka folyik a megfigyelés. Mikor vonhatjuk már le belőle a következtetéseket? Ugyan mi lehet az?

 Az egyelőre megmagyarázhatatlan „rejtély” nemcsak Kazarint nyugtalanította. Az obszervatórium összes munkatársa, s az a sok, a csillagvizsgáló falain kívül élő ember, aki tudott az égen feltűnt rejtélyes testről, azon törte a fejét, vajon mi lehet az. A legelső feltevés, hogy új üstökös tűnt föl, igen hamar megdőlt. Ismeretlen aszteroid — ez is képtelenség. A három nappal ezelőtt felfedezett égitest úgy viselkedett, hogy az „üstökösről” és az „aszteroidról” szóló feltevések egy csapásra összeomlottak. Maradt hát…, de hisz éppen az a baj, hogy semmi sem maradt. Egyetlen ésszerű magyarázat sincs. A naprendszerben feltűnt egy idegen test, és egyelőre megmagyarázhatatlan, hogy micsoda.

 A forrófejűek oda lyukadtak ki, hogy egy másik naprendszerből érkezett űrhajóról van szó, de e fantasztikus feltevés is ellentmondott a megfigyelési adatoknak. A test ostobán viselkedett. Ide-oda cikázott látszólag minden ok nélkül valahol a Vénusz és a Nap között. Észlény által irányított űrhajó nem viselkedhet így. De mozgását a fizika törvényeivel sem lehetett megmagyarázni. A titokzatos test, úgy látszik, semmibe veszi az űrmechanika törvényeit, a Nap és a Vénusz vonzóerejét. A Vénusz közelében fedezték fel, s hol a Nap felé közeledett, hol pedig távolodott tőle. Képtelenség az egész.

— Ha űrhajó — mondotta valaki az obszervatórium munkatársai közül —, akkor őrültek irányítják.

 Szubbotyin docens, aki a „rejtélyt” felfedezte, félretette minden ügyét, s már harmadik napja figyelte felfedezettjét.

 A teleszkóp szemlencséjében és a fényképfelvételeken a „rejtély” fényes pontnak látszott. Olyan fényesnek, hogy azt kellett feltételezni, anyaga csak fém lehet. Ez sem oldotta azonban meg a kérdést, sőt csak még rejtélyesebbé tette.

 Szubbotyin ma éjszaka, helyesebben reggel, mivel a „rejtélyt” csak napkelte előtt és valamivel utána lehetett látni (aztán elveszett a napsugarakban), elhatározta, hogy okvetlenül kideríti a titokzatos test formáját. Az ő munkájának eredményét várta Kazarin olyan türelmetlenül.

— Szabad?

A gondolataiba merült professzor nem felelt mindjárt.

— Igen, hogyne — mondta aztán. — Fáradjon közelebb, Alekszej Petrovics! Már vártam.

 Szubbotyin az asztalhoz lépett. Magas, sovány, de láthatóan nagyon egészséges, huszonöt éves fiatalember volt. Az álmatlan éjszaka egyáltalán nem látszott meg rajta.

Kezet szorított az igazgatóval, és leült.

— Korong — mondta. — Szabályos kör alakú, lapos korong, de középen lyukas.

— Nagysága?

— Kétszázötven, de lehet, hogy háromszáz méter az átmérője. Nem lehet pontosan megállapítani.

— Most milyen irányban halad?

— A Naptól a Föld felé mozgott, de hirtelen a szemem láttára a Vénusz felé fordult. A fordulat éles volt. Legalábbis nekem úgy tűnt.

— Most hol van?

— Körülbelül tizenötmillió kilométernyire a Vénusztól, mégpedig mögötte. Mozgása gyors.

— Pontosabban.

— Másodpercenként ötven kilométer.

— Tehát — mondta Kazarin — mintegy háromszáz óra múlva „rejtélyünk” a Vénuszra esik.

— Hacsak ismét meg nem változtatja irányát. Eddig hatszor változtatta meg csak az alatt az idő alatt, mióta figyeljük. Ez a figyelés pedig, mint tudja, nem régóta tart. Majdnem bizonyos, hogy a „rejtély” akkor is, amikor nem láthatjuk, különböző irányokban mozog, Ezért nincs semmi alapja annak a feltevésnek, hogy a Vénuszra esik. Ezt már eddig többször is megtehette volna.

— De mégsem esik sem a Vénuszra, sem a Napra… — mondta elgondolkozva Kazarin. — Arra megy, amerre akar. Nem gondolja, Alekszej Petrovics, hogy motorok hajtják?

Szubbotyin széttárta karjait.

— Az égitesteknek nincs motorjuk — felelte. — A fizika törvényei szerint haladnak.

— Hát ez miféle törvények szerint mozog?

— Semmiféle törvény szerint, az igaz. De hogy motorok… Tehát gondolkodó lények…

— Ma éjjel — eresztette le a hangját Kazarin — az ötlött az eszembe, hogy talán Belopolszkij űrhajója az. De a maga állítása, hogy korong alakú, szétrombolja…

— Bocsánat — szakította félbe Szubbotyin. — Tegyük fel, hogy igaza van, és a rejtély: az SZSZSZR-KSZ3. Milyen ok késztette őket arra, hogy szeptember 27. helyett augusztus 8-án szálljanak fel a Vénuszról? Tegyük fel, hogy alakját tekintve tévedtem. De akkor mivel magyarázza az űrhajó furcsa viselkedését? Miért cikázik ide-oda?

Kazarin felállt, és járkálni kezdett a dolgozószobában.

— Épp erről van szó — mondta aztán. — Az általunk megfigyelt test viselkedése értelmetlen. De mi nem tudjuk, hogy mit éltek át a Vénuszon.

— Hát feltételezhetjük azt, hogy az űrhajó valamennyi utasa megbolondult?

— Miért valamennyi? Elég, ha csak Belopolszkij és Melnyikov őrül meg. Csak ők tudják irányítani az űrhajót. De más is történhetett. Képzelje el, hogy Belopolszkij és Melnyikov elpusztult. Az űrhajót pedig mondjuk, Pajcsadze vagy Balangyin irányítja. Nem gondolja, hogy az űrhajónak az ő hozzá nem értő irányításuk alatt pontosan így kell viselkednie, vagy legalábbis így viselkedhet?

— Kétlem. De legjobb lenne megkérdezni Kámovot. Ő mindenkinél jobban kiismeri magát ebben. De én meg vagyok győződve, hogy a test alakja szabályos korong. Tehát az nem a „KSZ3”. Mindjárt behozzák felvételeim és spektrogramjaim előhívott negatívjait. Ellenőrizheti következtetéseimet.

— Nem vonom kétségbe őket — felelte Kazarin. — Én csak egyszerűen elmondtam éjszakai gondolataimat. A test korong alakja minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy nem Belopolszkij űrhajója. De hát akkor mi?

A fiatal csillagász vállat vont.

— A megfigyelést folytatjuk — mondta.

A titkár lépett be, és egy táviratot nyújtott át.

— A Krímből érkezett — mondta.

Kazarin elolvasta, és némán átnyújtotta Szubbotyinnak.

 A Bahcsiszeráj közelében levő asztrofizikai obszervatórium jelentette, hogy az elmúlt éjszaka munkatársai igyekeztek megállapítani a naprendszerben feltűnt ismeretlen test formáját. Az eredmények Szubbotyint igazolták.

— Most már kétségtelen — mondta Kazarin —, hogy lapos korong. De hát akkor mégis mi? — ismételte meg előbbi kérdését.

S a válasz ismét vállvonogatás volt.

— Figyeljék tovább, Alekszej Petrovics! A rejtélyt mindenáron meg kell oldani. És ideje már közölni a sajtóval is.

— Szerintem még korai — felelte Szubbotyin. — Várjunk még vele egy kicsit. A holnapi megfigyelések új anyagot szolgáltathatnak. Ha megengedi, most hazamegyek.

— Természetesen, Alekszej Petrovics! Pihenje ki magát. Holnap reggel csatlakozom magukhoz. Együtt figyeljük majd.

 Alig csukódott be az ajtó a fiatal tudós mögött, megszólalt a telefon. Kazarin leemelte a kagylót.

— Maga az, Szergej Vlagyimirovics? — hallotta az ismert hangot.

— Igen, én vagyok, Kámov elvtárs.

— Mi újság?

— Megállapítottuk a tárgy alakját. Szabályos korong. Szubbotyin véleménye szerint középütt lyukas.

— Szóval, nem korong, hanem gyűrű?

— Vagy gyűrű, vagy pedig valamilyen más figura. A korong nem lyukas.

— Méretei?

— Körülbelül kétszázötven méter átmérőjű. A legérdekesebb, hogy megváltoztatta menetsebességét. Eleinte húsz kilométer volt, ma meg már ötven. És most éppen távolodik a Naptól.

— Mi a feltevése?

— Egyelőre semmi. Csupa rejtély.

— Mindenesetre nem az SZSZSZR-KSZ3.

Kazarint meglepte, hogy Kámovban is felmerült ez a gondolat.

— Éppen az előbb beszéltem erről Szubbotyinnal — mondta. — Mit gondol, Szergej Alekszandrovics, ha az űrhajót nem Belopolszkij vagy Melnyikov irányítaná, hanem másvalaki, mozoghatna-e úgy, ahogy mozog?

— Teljes mértékben. Mondhatnám, hogy talán menet közben tanulják meg az irányítást. De maga mondta, hogy az alakja…

— Igen, valóban ezt a feltevést nyugodtan semmisnek lehet venni.

— Ha lesz valami újság, telefonáljon.

— Természetesen, Szergej Alekszandrovics, azonnal felhívom.

Kazarin letette a kagylót.

 Húsz kilométernyire onnan, az Űrhajózási Intézet igazgatójának dolgozószobájában Kámov ugyanezt tette.

— Nem ők azok — mondta. — Nyugodj meg! Az érthetetlen test alakja kétszázötven méter átmérőjű korong. Ezt állapították meg.

— Nem tévedhetnek? — Olga riadtan nézett apja szemébe.

— Nem. Ha egyszer Kazarin azt mondja, hogy megállapította, akkor az úgy is van.

— Teljesen össze vagyok törve!

— Most már megnyugodhatsz. A Vénuszon vannak, és időre, vagyis másfél hónap múlva visszatérnek a Földre.

— Orlov halála óta már semmiben sem hiszek — mondta Olga. — Amíg Borisz vissza nem tér…

— Visszatér. — Kámov határozottan, magabiztosan, leánya szemébe nézve beszélt. — A bolygó tömör felhőtakarója alatt nem látják a rejtélyes testet, s nem is tudnak létezéséről. Nevetséges emiatt nyugtalankodnod, igazán nevetséges.

— Te magad is nyugtalankodtál.

— Igen, addig, amíg az volt a gyanúm, hogy az SZSZSZR-KSZ3. Ez most megdőlt.

— De vajon mi lehet?

— Egyelőre nem tudjuk, de hamarosan kiderül.

Kámov hangjából türelmetlenség csendült ki. Ezt Olga meghallotta, és felállt.

— Igyekszem nem gondolni a „rejtélyre” — mondta, aztán megcsókolta apját, és az ajtó felé indult.

 Kámov sajnálkozva nézett utána. Átérezte lánya lelkiállapotát.

 „Nehéz dolog űrhajós feleségének lenni — jutottak eszébe felesége szavai. — Bármit mondj is, de szinte mindegyik expedíciónak megvolt a maga áldozata. Az űrhajózás első lépéseiért drágán kell fizetni.”

 Eszébe jutott Hapgood, akit ő maga temetett el a Marson, Orlov pusztulása az Arszéna aszteroidon, s végül a tudomány utolsó áldozata: Braily angol tudós, aki a Marson halt meg, William Jenkins expedíciója nemrég tért vissza a Földre, s magával hozta a fiatal tudós holttestét. Braily is, mint Hapgood, az „ugró gyík” áldozata lett, amikor egy éjszaka a veszélyes ragadozóra vadászott. Akkor sikerült két „gyíkot” elfognia, és élve lehozni a Földre, de az értük fizetett ár túlságosan nagy volt.

 Amikor Kámov tudomást szerzett a Vénusz közelében cikázó rejtélyes fényes testről, nyomban arra gondolt, hogy az talán az SZSZSZR-KSZ3, amely jóval a kijelölt időpont előtt hagyta el a Vénuszt. Amikor pedig megtudta, hogy a „rejtély” milyen furcsán viselkedik, ugyanaz jutott eszébe, amiről Kazarin beszélt ma Szubbotyinnak: Belopolszkij és Melnyikov elpusztult, az űrhajót pedig valaki más irányítja.

 Most ez is megdőlt. Az SZSZSZR-KSZ3 nem korong, hanem szivar alakú.

 „Ha értesíteni lehetne Belopolszkijt a »rejtély« feltűnéséről — gondolta Kámov —, felszállhatna a Vénuszról, s közelebbről megvizsgálhatná azt a furcsa tárgyat. Megéri, hogy miatta megváltoztassák a programot.”

 Telefoncsengetés szakította félbe gondolatait. A kámovszki rádióállomás közvetlen vonala szólalt meg. Ott állandó ügyeletet tartottak.

— Halló!

— Rádiógram az SZSZSZR-KSZ3-ról.

— Micsoda?!

Kámov nem hitt a fülének.

— Rádiógram az SZSZSZR-KSZ3-ról — ismételte meg a rádiós.

— Olvassa!

— Csupán egyetlen mondat: „Rendes időben készüljenek vételre. Pajcsadze. SZSZSZR-KSZ3.”

— Ki adta le?

— Toporkov.

— Honnan?

— Nem tudjuk. A mondatot háromszor megismételték. Hívásainkra válasz nem jött.

— Indulok magukhoz.

 Kámov letette a kagylót. Mély ránc szántotta végig homlokát: sűrű, lecsüngő szemöldöke felhúzódott.

 Mi történt ott? Mégiscsak Belopolszkij űrhajója a felfedezett test? Lehet, hogy akik a „rejtély” alakját megállapították, tévedtek? Az űrhajó parancsnoka Pajcsadze, a rádiógramot ő írta alá, nem pedig Belopolszkij vagy Melnyikov. Az a szörnyű feltevés, hogy az expedíció vezetője és helyettese elpusztult, mintha most beigazolódott volna.

 Kámov néhány percig mozdulatlanul állt az asztalnál, s egyre a telefonkagylót szorongatta: „Olja! Mit mondok neki azután, hogy azt bizonygattam: minden rendben van, és Borisz visszatér?”

 Két arc — az egyik mély ráncokkal barázdált, a másik még fiatal, homlokán sebhely, zöldesszürke szem, nyugodt tekintet — oly valóságosan jelent meg előtte, hogy egész teste beleremegett.

Elpusztultak!

 Minden emellett szólt. A Vénusz felszínérő] lehetetlen a rádióadás. Tehát az űrhajó elhagyta a bolygót. Vajon mi késztethette erre? Csak egy: tragédia, az űrhajó mindkét parancsnokának pusztulása. Mit tehettek az expedíció tagjai, akik közül egyetlenegy sem ismeri a vezérlés technikáját? Csak egyet: azonnal felszállni és elrepülni a Földre. Pajcsadze nagyjából ismeri a vezérlőpult berendezését és az automata pilótát. Az űrhajónak a csillagászok által megfigyelt furcsa viselkedése éppen azzal magyarázható, hogy új parancsnoka most tanulja a vezetést.

 Mintha minden egybeesett volna, s igazolná a katasztrófáról szóló találgatásokat. Minden, egy kivételével: Szubbotyin azt állítja, hogy az ismeretlen test korong alakú. De hát ez tévedés is lehet. Ilyen apró test alakját pontosan meghatározni ekkora távolságból nagyon nehéz…

 A gépkocsi a leningrádi országúton száguldott. Kámov a sofőr mellett ült, és feszülten gondolkodott.

 Miért csak ma küldték a rádiógramot, nem pedig három nappal ezelőtt? Az SZSZSZR-KSZ3-at nyolcadikán vették észre, s ma már tizenegyedike van. Három napja tartózkodik az űrben. Miért hallgattak mostanáig?

 Belopolszkij és Melnyikov halála, amely még az előbb biztosnak látszott, kezdett kétessé válni. Lehet, hogy súlyosan megsebesültek, de élnek, s Pajcsadze különböző manővereket végez az ő tanácsuk alapján? De mindez hamarosan kiderül. A rádió-összeköttetés rendes ideje: délután egy óra, most pedig már fél tizenkettő. Inkább másra gondol. Képes-e egy tapasztalatlan ember az automata pilóta segítségével szerencsésen visszahozni az űrhajót a Földre?

 Kámov, miután a legapróbb részletekig végiggondolta az SZSZSZR-KSZ3 vezérlőpultjának berendezését, oda lyukadt ki, hogy Pajcsadze képes erre. Az automata pilótát csupán megfelelő adatokra kell beállítani, s az űrhajó magától visszajön a Földre. Ami a leszállást, ezt az igen nehéz manővert illeti, Arszén Georgijevics nagyszerűen ért a hőlégsugaras repülőgépek vezetéséhez. Nem kell a földre leszállnia, leteheti az űrhajót bármelyik óceán vizére. Ez jóval könnyebb.

 Mindent összegezve jogos a feltételezés, hogy az űrexpedíció Belopolszkij és Melnyikov nélkül is szerencsésen visszatérhet.

 „Szerencsésen! Három áldozat egyetlen úton!” — gondolta keserűen Kámov.

 Az intézetből való elindulása előtt telefonált Volosin akadémikusnak, a bolygóközi repülések szervezésével foglalkozó kormánybizottság elnökének, s ezért nem csodálkozott, amikor a rádióállomás épületéhez közeledve, megpillantotta kocsiját. Volosinnak előbb sikerült megérkeznie.

 A negyvenperces várakozási idő nagyon hosszúnak tűnt valamennyiük számára.

 De végre az óramutató a várt időpontot jelezte. Déli egy óra! Nem gondolták volna, hogy szeptember 28-ánál korábban kell majd venniük az adást.

— Hány percig jön a rádiógram? — kérdezte Volosin.

— Négy percig — felelte Kámov.

 A szolgálatos rádiós mellett ült, készen arra, hogy válaszoljon az űrhajónak, melynek közleménye már száguld is a Föld felé. Közvetlenül Kámov előtt sötétlett a mikrofon apró nyílása. Az ezt borító vékony fémháló alig észrevehetően remegett. Alant, az operatívszoba padlója alatt hatalmas erejű generátorok dolgoztak. Energiájuk néhány perc múlva felkapja Kámov hangját, és a végtelen messzeségbe repíti. Az állomás irány antennája a Vénuszra volt betájolva. E bolygó közelében tartózkodhatik az SZSZSZR-KSZ3.

A négy perc letelt.

 S amint a nagymutató az 1-es számra ért, a hangszóróban felhangzott Toporkov tisztán hallatszó hangja:

— Itt az űrhajó beszél! Itt az SZSZSZR-KSZ3 űrhajó beszél! Válaszoljanak! Átallok vételre!

— Halló! Vételre készen állunk — válaszolta a rádiós.

Most még nyolc percet kellett várniuk.

— Az antenna helyesen van betájolva — szólalt meg a rádiós, miután kikapcsolta az adókészüléket. — A hangereje szerint pontosan rájuk álltunk.

— És hol tartózkodik most a „rejtély”? — kérdezte váratlanul Volosin.

— Alighanem ugyanabban az irányban — felelte Kámov, aki ugyanúgy, mint Volosin arra gondolt: most megtudják, hogy a „rejtély” azonos-e a KSZ3 űrhajóval vagy sem. — Telefonálok Kazarinnak, és tisztázom vele ezt a kérdést. Csak nem most. Majd az adás után.

 Volosin bólintott. Tudta, hogy Kámovnak oka van a nyugtalanságra. Veje az a férfi, akit halottnak lehet tekinteni. De ha Melnyikov nem is halt meg, oly súlyosan megsebesült, hogy nem tudja vezetni az űrhajót. Bármint is van, éppen elég okuk volt arra, hogy gyötrő gondolatok kínozzák őket.

— Figyelem! — szólalt meg a rádiós.

Egy óra tizennégy percet mutatott az óra.

— Itt az SZSZSZR-KSZ3 űrhajó beszél. Pajcsadzénak, az expedíció tudományos vezetőjének jelentését közvetítem…

 Kámov és Volosin összenézett. Mit jelent ez? Miért nevezi Toporkov Pajcsadzét tudományos vezetőnek, nem pedig az űrhajó parancsnokának? Ki hát a parancsnok? És mi lett Balangyin professzorral?…

— A hegyi tó mellett, ahová az SZSZSZR-KSZ3 a Vénusz-lakók útmutatása nyomán repült át, űrhajóra bukkantunk, mely minden jel szerint sok ezer évvel ezelőtt érkezett ide a naprendszer egyik elpusztult bolygójáról, a Faetonról…

A három ember lélegzetvisszafojtva figyelt.

 

 

AZ UTOLSÓ START

 

— Kétségtelen, hogy a Faeton-lakók valamilyen készülék segítségével beszélgettek a Vénusz-lakókkal — fejezte be elbeszélését Melnyikov. — Sajnos, semmiféle útmutatás nincs arra vonatkozóan, hogy miféle készülék az.

— Én megmagyarázhatom — felelte Toporkov. — Ilyen vagy legalábbis hasonló készüléket készítettem Konsztantyin Vasziljeviccsel együtt. A Vénusz-lakók minden bizonnyal beszélnek, de csak ultrahanggal, ezért nem hallhatjuk őket. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk velük, hangtranszformátorra van szükségünk. Mint ahogy említettem, ez már kész is. A készülék az ultrahangot feszültséggé transzformálja, amelyet fülünk már fel tud fogni. Majd ha egyszer éjszaka jelennek meg a Vénusz-lakók, meghalljuk a beszédjüket.

— Hogy jött rá erre? — kérdezte Belopolszkij.

— Annak ellenére, hogy nem vagyok biológus?… — mosolyodott el ravaszkásan Igor Dmitrijevics. — Amint látják, rájöttem. A véletlen sietett a segítségemre. Amikor visszatértek a tófenékről, a képernyőn figyeltem a Vénusz-lakókat és váratlanul a hanglokátor képernyőjén vonalakat fedeztem fel. Mindannyiszor megjelentek, amikor a Vénusz-lakók taglejtésekkel akartak megmagyarázni valamit. A lokátor „hallott” valamit. Tudják, hogy ultrahang működteti. Ekkor jöttem rá a dolog nyitjára. Később megbizonyosodtam felőle a zuhogóknál, a Vénusz-lakók munkája közben. Sőt még azt is sikerült megállapítanom, hogy az általuk produkált hang feszültsége közel áll az általunk hallható feszültség sávjához. Konsztantyin segített nekem, s íme, a készülék rendelkezésükre áll.